A KUNMADARASI KATONAI REPÜLÖTÉR IGAZ TÖRTÉNETE

(KOVÁCS GÉZA MÉG ÉLÖ TANÚKÉNT)

I. Előzetes megjegyzések

Ezt, a szülőfalumat közvetlenül érintő eseménysorozatot azért tartottam erkölcsi kötelességemnek leírni és elmesélni Nektek, mert annak az én generációmbeli diáktársaim is résztvevői voltak.Ennek során olyan – cáfolhatatlan - történelmi tények is előfordultak a viharos háborús időkben, amelyeket azért kell az utókornak is megismerni, mert azok szeretett szülőfalum igaz emberi helytállását, becsületét és önzetlen segítőszándékát bizonyítják.

Ezeket azonban mindeddig szándékosan figyelmen kívül hagyták, vagy ami még rosszabb, tudatosan elferdítették, elhallgattatták! Már több évvel ezelőtt szerettem volna ezeket elmesélni a Karcagi Öregdiákok Baráti Köre keretében megrendezett találkozóinkon elsősorban azért, hogy az érintett (még élő) diáktársaim is felelevenítő részei legyenek az immáron mintegy 67 éves történelmi eseménysorozatnak. Erre azonban (nem keresvén az okát, hogy miért) csak most kerítettünk sort.

Az "Igaz történetet" azért merem kihangsúlyozni, mert az eseménysorozatnak élő tanúja voltam (több diáktársammal együtt) sőt a másodinformációkat is az akkori élő tanúktól kaptam. Másrészt az igaz szónak azért is akarok külön hangsúlyt is adni, mert a XX. századunk a történelmi hazugságok évszázada volt (napjainkig), különös tekintettel az I. és II. Világháborúra és azokkal kapcsolatos rablószerződésekre is.

Itt példákat nem idézek, azokat Ti is jól ismeritek.

A 80-100 évre titkosított "nagyhatalmi szerződések" is ezeket a hazugságokat leplezik, bár azok javarésze már rendeltetési helyére, az emberi történelem szemétdombjára került! Tanulmányainkból jutott eszembe az, hogy amikor a 6-7 ezer éves egyiptomi hieroglifákat sikerült megfejteni, az elsők közötti, jól értelmezhető mondat ez volt:

"Az arany, a szemétben is arany."

Ezt azért említettem, mert az a néhány kiváló ember, akik életük, családjuk feláldozásának kockázatát is vállalva, önzetlenül mentették meg 400-450 kiszolgáltatott zsidó munka-szolgálatos honfitársaink életét, szinte az utolsó napokban, a háború pusztító szemétdombján is "aranynak", igaz embernek maradtak meg"

De vágjunk a dolgok közepébe, azaz "In medias res" ahogyan tanultuk......

Il. 1944.-1945. A német megszállás korszaka

1944. télutóján egy magas rangú német hadmérnök tiszt vezetésével egy öt fős csoport utazott katonai gépkocsival Debrecenbe az oda tervezett katonai repülőtér építésének előkészítésére.

A gépjármű azonban nem a mai 4-es főútfonalon folytatta útját Debrecen felé, hanem arról Karcagnál letérve a Kunmadaras ­ Nagyiváni - az akkor még igen hepe-hupás macadam úton a Nagyréten, Hortobágyon átkelve igyekezett Debrecenbe jutni. (Talán azért, hogy a Hortobágyi pusztát és az akkor még el nem rabolt híres nagyménest is láthassák.)

A német katonai gépkocsi Kunmadaras felé haladva azonban a Tatárülés (jelenleg Berekfürdő) vasúti megállótól kb. 300 méternyire (a  Kunmadaras-Kenderes-Fegyverneki földút, un. sóút) becsatlakozásánál defektet kapott, kb. 2,5 km-nyire a Kunmadaras határát jelző táblától, a Gergely-halom közelében.

Amíg a gépkocsivezető a kerekeket javította meg, addiga német tiszt kíséretével az országútról balra letérve terepszemlére indult. Így tértek be a kb. 200 méternyire lévő Kun Imre gazda tanyájába is, amelynek földterületén - ősidők óta - egy szabályos, magas Kunhalom   állott.

A német tiszt távcsővel körbefigyelte a terepet, s az előszedett katonai térképen be is jelölték a tájékozódási pontokat. Mivel tolmács is volt a csoportban, a tiszt megkérdezte Kun Imre gazdát, hogyan került ide, erre a teljesen sík terepre ez a szép szabályos kúp alakú domb? Kun Imre gazda a tolmács közvetítésével elmagyarázta a kunhalmok történetét, amit a tiszt megkülönböztetett figyelemmel hallgatott. (Nem zárható ki az sem, hogy régész volt.)

A repülőtér történetével kapcsolatban megjegyzem, hogy ez a kunhalom (a németek repülőtéri építése során) sértetlenül megmaradt.

Ezt a kunhalmot esztelenül és indokolatlanul az 1956-os Forradalmunkat követő szovjet katonai megszállás után az 1970-es évek vége felé "dózerolással" tüntették el a föld felszínéről (több muzeális értékű leletet is találván ott, de egy se került belőlük a Karcagi Nagykun Múzeumba!

Amikor ezt - jogos méltatlankodással - a "Karcagi Hírmondóban" szóvá tettem, olyan értelmű válasszal körítették észrevételemet, hogy "nem kell ebből problémát csinálni, hiszen maradt még annyi kunhalom, hogy akár Dunát lehetne velük rekeszteni."

Nem értették meg azt, hogy a megmaradt kunhalom nem az a KUNHALOM, amit a szovjet megszállók Hazánkban szétromboltak!

 

Amikor a gépkocsivezető a kerekeket kijavította a német katonai csoport folytatta útját Tiszaőrs-Nagyiván-Debrecen felé a hortobágyi pusztán keresztül.

Útjukat azonban megszakítva a főtéren megálltak a Kunmadarasi Városházába betérve megkeresték a főjegyzőt. (Kunmadaras hivatalos státusza akkor is bár nagyközség volt, de a községházát mindenki városházának emlegette.)

Kunmadaras első embere akkor Takách László főjegyző úr volt. Teljes nevén: Kisjókai Nagytölgyesi Vitéz Takách Tolvay László. (Fia Takács Laci akkor III. gimnazista diáktársunk volt.)

A főjegyző úr ősi székely nemesi családból származott, intelligens, népszerű ember volt. Németül, franciául, románul anyanyelvi szinten beszélt. Emlékét semmiféle népnyúzó, fasiszta, németbarát, reakciós stb. hazug rágalmazó jelzők sem homályosíthatják el. Ennek ellenére ilyen hazug vádak alapján a hitleri koncentrációs táborokból hazatért, vérbosszút lihegő, zsidókból összeállított "népbíróság" 8 évre szólóan internálta őt. Takách főjegyző úr az internálótábor embertelen, megalázó bánásmódja következtében néhány hónap múlva elhunyt, pontosítva elpusztították őt. (Egyetlen fia, Takách Laci nagykun diáktársunk hontalanná vált saját hazájában, majd Ausztráliába menekülve ott alapított családot, 8 más hasonló sorsú diáktársunkkal együtt.)

Az előbbi eseményekből mi kunmadarasi bejáró diákok először tudtuk meg (más másnap) Lacitól, hogy a német Luftwaffe Debrecen helyett Kunmadarason fog katonai repülőteret építeni a Gergely-halom környékén, a bereki határrészen, ott ahol a német katonai gépkocsi véletlenül defektet kapott...

Ezt követően felgyorsultak az események. A községtől kb. 2,3 - 3,0 km-nyire lévő területet (amely Kunmadaras egyik legértékesebb mezőgazdasági földje volt) ellepték a teodolitos, szintező, földmérő stb. csoportok. Egyidejűleg megkezdődött a tervezett repülőtérhez szükséges földterület kisajátítása is. Ezt a földterület térképészetileg a keleti hosszúság 20° 46' 58,99" és északi szélesség 47° 23' 24,45" földkoordináták által határolt területre esik.

Tévesen terjedt el az, hogy ezt a földterületet egyszerűen elvették, azaz térítés nélkül kisajátították. Ez így nem igaz! Az összes 860 katasztrális hold-földterületéből 776 hold árát a gazdáiknak megtérítették, de 84 holdat, amely közbirtokosság földje volt, ennek személyre szóló tulajdonosi jogát mindmáig nem rendezték. Ez a földterület (ha 1 kataszteri hold = 1600 négyszögöl = 5754,64 m2 = 0,5757 hektár) megfelel mintegy 4.948.990,4 m2, kereken 5 km2-nyi, kb. 2,5 x 2,0 km-es nagyságú földterületnek.

A 776 hold föld árát az akkori érték l,5-szeresével fizették a gazdáiknak. Ez az un. "aranykorona érték" minőségi besorolása szerint mintegy 250 - 300 P (aranypengőre) rúgott.

(Nagyságrendi összehasonlításképpen említem meg azt, hogy a 2009. évinél jóval megrázóbb erejű 1929-30. évi nagy pénzügyi világválságot követően - amikor a sokat gyalázott Horthy-rendszer stabilizálta a kirabolt, szétszakított országunk gazdasági helyzetét 2,8 - 3, 5 P= l USD! 1900-ig visszamenően mindmáig soha ilyen erős magyar fizetőeszköz-dollár paritás nem volt Hazánk történetében, pedig akkor még az ország szadista megcsonkítása mellett még jóvátételt is kellett fizetni az államadósság mellett a dédelgetett Entende-utódállamoknak!)

(Csak tájékoztatás kedvéért: akkor 2,5 - 3,0 P volt egy napszám, 10 - 12 P-be került 1 mázsa búza és 15 - 20 P-ért egy pár csizmadia-mester által készített olyan csizmát lehetett vásárolni, amely 25-30 évig tartott. Emlékszem arra, hogy a Nóborda utcánkban a velünk szemben lévő, jól karbantartott két-szoba-konyhás kis parasztházat, két ól épülettel, 350 négyszögöl telekkel együtt 400 P-ért vásároltak meg.)

Természetesen nem csak az előbbi véletlenszerű körülmények miatt dőlt el a német katonai repülőtér sorsa. Az előtervezés során - igazi német alapossággal - azt is kiderítették, hogy országunknak ezen szükebb térségében az évenkénti napsütötte (derült) órák száma a legnagyobb (sok év átlagában mintegy 1500 - 1600 óra) és legkevesebb a ködös órák száma is, amely max. 26 - 35 órára tehető, emellett még a csapadékszegény (szárazabb) esőzés-mentesebb időjárás (évi 450 - 480 mm-es csapadékkal) is navigációs előnyt jelentett!

Végül az a tény, hogy a "madarasi vicinális" amellyel 8 éven át, mint bejáró diákok szinte összenőttünk! Két vasúti fővonalat köt össze (Karcag - Tiszafüred 34 km hosszúságú szakasszal) közvetlenül a kiszemelt földterület mentén halad el, szintén közrejátszott. (Ezt a vonalat a Gyurcsán y - Bajnai féle kormány a lakosság nagy felháborodására 2010. elején megszüntette, de a jelenlegi Fidesz­ KDNP kormány 2010. év végén - a lakosság nagy örömére - újra üzembe helyezte!)

Elsősorban ezek a hely színi adottságok közrejátszottak ahhoz, hogy a német Luftwaffe ide telepítse a katonai repülőterét.

A kunmadarasiakat ez aggodalommal töltötte el, amely korántsem volt megalapozatlan.

Ezt az 1944. március 19.-i váratlanul és radikális gyorsasággal bekövetkezett német megszállás még inkább fokozta azt az aggodalmat, hogy most már Hazánkat is közvetlen elérte a háború, s majd Kunmadarast is - éppen a repülőtér miatt - elkezdik bombázni az amerikai liberátorok, hiszen akkor már a szövetségesek vandál szőnyegbombázásai egymás után törölték el a fold színéről a védtelen német városokat, falvakat, civil lakosságával együtt.

Ezt Winston Churchill azon mélységesen embertelen, szadista ideológiája indította el, amely szerint: "A német városok, a lakosság pusztító bombázásával kell megtörni a nácik ellenállását."

Igaz, hogy ez az őrület Hitlertől származik, és főleg London barbár pusztításával kezdődött. Ugyanezt alkalmazta W. Churchill is. Ez ékes bizonytéka annak, hogy a világuralmi tébolyban szenvedő degenerált vezérek szadista hajlama az emberiség esztelen pusztítását okozza.

(A teljesség kedvéért meg kell jegyezni azt, hogy a háború kezdetén a RAF bombázott néhány kisebb német várost és falut, és ezt követte - visszacsapásképpen - London bombázása.)

A sokszorosan tragikus német megszállás átkos emlékét itt hadd idézzem fel.

Azon a szép, derült kora tavaszi napon is a bejáró diákok ugyanúgy "vonultunk be" rendezett sorokban a karcagi kisállomástól (pontosan: Karcagi Vásártérről) a Gimnázium felé , mint azt tettük 8 éven át.

A "madarasi vicinális" késett kb. jó fél órát, amely a háborús években napirenden előfordult. (Ilyenkor néha egy-egy latin dolgozatírástól megmenekültünk.)

Természetesen a német megszállásról semmit sem tudtunk, hiszen akkor még nem volt olyan hírközlési dömping, mint napjainkban.

Nem a gimnáziumba mentünk (mert azt akkor már katonai kórház céljára igénybe vették), hanem a közeli zsidó iskolába, ahová a mi osztályunkat a beosztották, pontosan az A és B osztállyai együtt összezsúfolták.

A német nyelvet ebben az évben kezdtük tanulni. (A legjobb "németes" Klein Rajmund szeretett fél zsidó barátunk volt, aki sajnos, nem tért vissza az elhurcoltatásból.) A Gimnáziumhoz közeli főteret már ekkor ellepték a német katonai járművek, köztük néhány ún. gumikapaszkodós harckocsikkaL Mellettük 10-15 fős Wermacht egyenruhás katonák csoportosultak, és megítélhetően igyekeztek barátkozni az oda tévedt néhány bámészkodóval, sőt a gyerekeknek még "fürészporos hadi csokit" is osztogattak (ahogyan mi neveztük ekkor).

Feltűnő volt az, hogy mindegyik katonai gépkocsi erősen berregő, működő motorral állt, s az ebből eredő szakatlan monoton zaj és a kellemetlen motorbűz szinte megöltötte Karcag főterét. Az új iskolánk közelében is 3-4 ilyen tehergépkocsi berregett, kb. 10 - 15 Wermacht katonával.

Egészen véletlenül éppen német óránk kezdődött volna, amikor egy negyedórányi késéssel feltűnt szeretett Kresznerics német-tanár úr (Kemi bácsi) szikár alakja. Többen elébe siettünk, a számunkra szenzációként ható váratlan esemény izgalmában kérleltük tanár urat, hogy "tessék jönni és beszélgessünk a német katonákkal!"

A tanár úr erre megállt és emelkedettebb hangon így szólt hozzánk: "Ne örüljetek ennek! Ti még nem tudhatjátok, hogy milyen végzetes, nemzeti tragédiánk vette most kezdetét!" A német óránk nyomasztóan lehangoló légkörben zajlott le.

(Bár akkor már tudtuk, de a nagy izgalmunkban nem is gondoltunk arra, hogy szeretett tanár úr egyetlen nagy fia, minden reménysége néhány héttel előbb hősi halottként esett el a szovjet fronton.)

Ez a kiváló, páratlanul sokoldalú, nagy tudású tanárunk emiatti mérhetetlen fájdalmát egyetlen tanórán sem mutatta ki. Mi az óráin, vagy előtte mindig csendesen, fegyelmezetten viselkedtünk, így mutatván ki iránta együttérzésünket és szeretetünket.)

A német megszállás "sokkhatása" bár csak 2-3 hétig tartott, de ezt követően a háborús idők állandó nyomasztó érzetévé vált. Főleg az idősebbek körében, akik már átélték az I. Világháború borzalmai mellett a Kun Béla- Szamuelli vörös patkányforradalom (a "Dicsőséges 133 nap") kegyetlen, gyilkos eseményeit követően a páratlanul megalázó, országunkat teljesen kifosztó román megszállás gyalázatát.

Mindezt a győzelmi mámorban úszó, de még mindig vérgőzös Entende-hatalmak és általuk hazug demagógiával feltüzelt szomszédos országaink zúdítottak Hazánkra.

Felelősséggel merem állítani, hogy Kunmadarason és Karcagon nem akadt összesen 15 - 20 ember, akik bár kezdetben a német győzelemre esküdtek, de most már - reálisabban megítélve az eseményeket - a német megszállást örömmel fogadták!

Az előbbiek ellenére már a tavaszi hónapokban is rohamléptekkel folyó előkészítő müveletek után úgymond gőzerővel és általunk eddig még sohasem látott szervezettséggel felgyorsították az építkezés ütemét. Ez május végére, június elejére esett. (Egyes források ettől számítják a repülőtér építésének kezdetét, amely nem helytálló.)

Az építtető (beruházó) a Luftwaffe volt; amelynek fővállalkozói feladatát és tevékenységét a Jacob Hess GmbH (Stuttgart) cég látta el.

(Ezt kb. méteres betükkel nagy cégtábla, egyéb adatokkal is ellátva jelezte az építkezés területén.)

Maga Jacob Hess úr (Wermacht katonai egyenruhában) szinte állandóan az építéshelyen tartózkodva a sebtében felállított barakkszerü iroda épültéből maga irányította - nyilvánvalóan hadmérnöki gárdájával - a munkálatokat. Ő 45-50 év körüli férfi volt, és szinte állandóan pöfékelt a kis csibukszerü pipájából Közvetlen, jókedélyű, barátságos - tehát nem a merev, szigorú katona - típusú ember volt.

A kunmadarasi, a repülőtéren dolgozó mesteremberek, de maguk a munkások és az akkor igen fontos szerepet játszó tolmácsok és pallérok igazi kunsági kiejtéssel egyszerűen csak Jákobnak szólították, amit ő egykedvűen vett tudomásul. Emellett korántsem a porosz katonai fegyelem megtestesítője volt.

A nálam idősebb madarasi lányok - akik a közelében voltak beosztva takarítási és egyéb kisegítő munkákra - sokat meséltek arról, hogy különösen hétvégeken zárt körben, a szép szőke, dúskeblű vlaszovista ukrán nőkkel olyan mulatozásokat rendeztek, amit napjainkban "tök jó bulinak" vagy inkább "szexorgiának" nevezhetnénk! Ekkor már ugyanis eluralkodott a bizonytalan, reménytelen jövő képe, azaz mindenki a mának élt, az "es geht alles vorüber" időszaka kezdődött el.

Kifejezetten fegyveres katonai megszálló erő, különösen SS­alakulatok és nagyobb Wernacht egységek a repülőtéri építkezésen, sem a községünkben nem voltak. Így a Gestapo, Abwerh sem tevékenykedett a községünkben, ami azt a benyomást keltette, hogy ezen az egyelőre még nem hadműveleti területen - valahogyan egy békésebb szigetnek tűnt ez az építkezés, háborús légkör ellenére is.

A munkaerő-bázis egy részét a mintegy 450-500 fős zsidó munkaszolgálatos egység képezte, akik a közeli téglagyárban voltak elszállásolva, elfogadható barakképületekben, viszonylag emberi körülmények mellett. Ők javarészt észak-magyarországi (Ózd, Miskolc, Sátoraljaújhely), budapestiek és pestkörnyékiek voltak. Főleg kiváló, inelligens, értelmiségiekből (ügyvéd, orvos, mérnök, tanár, iparosok, kereskedők) rekrutálódtak. (Többet közülük név szerint ismertem.) A 25-50 év közötti korosztályt képviselték.

A felügyeletüket, irányításukat egy magas, derék, jóvágású magyar honvéd őrnagy vezetésével kb. 10-12 idősebb korosztályú kárpátaljai magyar katonai őrszolgálatot teljesítő egység látta el, egy Zachar nevü vékonydongájú szakaszvezető és általam ismeretlen nevü őrmester vezetésével. Úgy emlékszem, hogy 3-4 sárga karszalagot viselő un. választott bizalmija, képviselője is volt a munkaszolgálatos egységnek.

A mindössze kb. 10 - 15 fős Werhmacht alakulat kivétel nélkül 50 év körüli (de inkább feletti), szó szerint kivénhedt, gyomorbajos kinézetü, tehát már frontszolgálatra alkalmatlannak látszó katonákból állott. Demoralizált, elfásult állapotban voltak, még gyermekfejjel is megítélhetően semmi közük nem volt már Hitler háborújához.

Ök a raktárak kezelését, az építőanyagok átvételét, szállítását, deponálását, helyszínre irányítását végezték, és ezzel kapcsolatos ellenőrzési feladatokat látták el. Vezetőjük egy idősebb, gyenge fizikumú Adolf nevü őrmester volt, akivel közeli kapcsolatba is kerültünk.

Hozzájuk volt beosztva még kb. 15-20 létszámú szintén német katonai egyenruhás, un. vlaszovista (a németekhez átállott, vagy fogságba esett) katonai  csoport. Ők a szovjetek által leigázott ill. erőszakkal bekebelezett, főleg Közép-Ázsiából (Turkesztán, Kirgizisztán,  Tatárország, Tadzsikisztán stb.) származók voltak. Többet közülük név szerint ismertem.

Köztük volt 3-4 ukrán és orosz katona is. Egy jóvágású, magas szőke, Petre nevü (orosz vagy ukrán) katona azért játszott köztük fontosabb szerepet, mert jól beszélt németül, oroszul (sőt már magyarul is), így a tolmács szerepét is betöltötte.

A repülőtér építéséhez a németek minden helybeli iparos mestert felvettek munkára, főleg kőmüveseket, ácsokat, lakatosokat, de a kisegítő és segédmunkákra mindenkit felvettek aki jelentkezett. A kifutópályák és az épületek alapozásához, talajrendezési munkákhoz pedig nagyszámban kubikusokat is. Még a híres szentesi kubikusokból is volt itt egy 10 - 15 fős csoport. De ezeket a munkákat elsősorban a madarasi és a környékbeli parasztem berek végezték, köztük több szorgalmas cigánnyal együtt, akiket a katonai behívó parancs még nem szakított el (talán örökre is) otthonuktóL

Ekkor volt ugyanis a hírhedt Juresek-féle hadi terménybeszolgáltatási pontrendszer, így a gabonafélék betakaritását hatóságilag ellenőrizték. (Itt megjegyzem, hogy ez sem volt olyan kirablási szándékú, mint néhány évvel később Rákosiék padlás-leseprő kampányai.) Ez azt jelentette, hogy az aratás, cséplés idejére még a hadkötelesek közül is e célból kevés parasztembert otthon hagytak.

Mivel a gimnáziumi tanévünket már május közepén befejeztük, hiszen az egyes osztályok szétszórtan különböző helyeken, összezsúfolódva müködtek, szeretett tanáraink egy részét is már régebben behívták katonai szalgálatra (Bráda, Csíkos, Futó, Jakab tanár urakat, közülük Bráda és Csíkos tanár urakat sohasem láthattuk többé), így emiatt akadozott a tanítás menete is. A VII-VIII. osztályos diáktársainkat leventeként a visszatért Kárpátaljára vitték erdőtelepítésre és az  Észak-keleti Kárpátokban az1000 éves határunkra katonai erődítési munkákat végezni (Árpád vonal).

A mindig pontos madarasi vicinális is már gyakran órákat késett, naponta csak kétszer járt. Előfordult, hogy késő este 8-9 óra körül érkezhettünk haza.

Ilyen nyomasztó légkörben, rossz előérzettel fejeztük be az 1943/44. tanévünket, és így kezdődött  a nyári vakációnk (ha ezt az időszakot diákfejjel egyáltalán annak lehetett nevezni.)

Körünkben hamar elterjedt, hogy a repülőtéri építkezéshez diákokat is felvesznek munkára. Ezt azért fogadtuk örömmel, mert reméltük - a teljesen kilátástalan, bizonytalan jövő ellenére is -, hogy a következő tanévünkhöz, a könyveink vásárlásához néhány pengőt keresni tudunk. Így jelentkeztünk mintegy 10-15-en a repülőtéri munkára.

A diáktársaim közül már csak néhányra emlékezem, így pl. Széll Lali, Nagy Jancsi, Trássy Lali, Fazekas Imre (pincsi), Thúry Feri (Túros Coa) Kovács Béla, Horváth Lali, Molnár Imi, Molnár Dani, Hunyadi Karcsi és több olyan velünk egykorú fiúk, akikkel annak idején az elemi népiskolába együtt jártunk, mint pl. Németh Jancsi, Kiss Feri, Bujáki Sanyi (akit az orosz katonák lelőttek), Pékó Karcsi, Kovács Sanyi, Ruha Lajos stb.

Örömmel vettük, hogy Széll Lali az idősebb, már felnőttszámba vehető diáktársunk volt a közvetlen vezetőnk, aki min tegy összetartott és irányított bennünket. Tiszteltük, szerettük őt, mert komoly, mindvégig kitünő tanuló volt, ugymond felnéztünk reá. (Kár, hogy nem szakott eljárni az összejöveteleinkre.)

Ö Kunmadaras egyik legtekintélyesebb, felsőfokú ipariskolai végzettségű Széll építésznek a fia volt, tehát már családi alapon is szorosabb kapcsolata volt az építőiparraL

A diákcsoportunk az előbb már említett, kis sovány, vékonydongájú Adolf segítésére volt beosztva, aki a főraktáros szerepét töltötte be. Lehangolt, komor, de jóindulatú, szelíd természetű katona volt. Bennünket különösen kedvelt, mert próbáltuk jobban megérteni gyorsan elhadart utasításait, mintegy gyakorolván a német nyelvet. A zsidó munkaszolgálatosokkal is megkülönböztetett tisztelettel elegyedett beszélgetésbe annál is inkább, mert azok mindegyike folyékonyan beszélt németül.

Egyik alkalommal valamelyik diáktársamhoz egy szép, anyaszült meztelen nőt ábrázoló fénykép került. Ez ritkaság számba ment, hiszen akkor nem voltak szexfotók, pornóképek stb. Összebeszéltünk, hogy provokatíve megmutatjuk Adolfnak is. Amikor ezt megtettük, "Gott im Himmel!" felkiáltásokkal kereszteket vetett magára és olyan dühösen megdorgált bennünket, amikből ugyan egyetlen szót sem értettünk, de a gondolatait könnyen kitalálhattuk. Alig tudtuk megmenteni a fényképet, hogy ne tépje szét.

A diákseregünk feladata a területre szédítő mennyiségben érkező anyagok, faárúk (lécek, deszkák), cement, szerszámok, kisebbgépek, villanymotorok, szivattyúk és számunkra ismeretlen rendeltetésű gépek rakodása, raktárba szállítása volt. Ezt a zsidó munkaszolgálatosokkal együtt is végeztük.

A raktár-barakk építmény a téglagyár területén volt, amely a dolgos téglavető cigányok munkájával zavartalanul üzemelt. A kiváló minőségü téglát a repülőtéri építkezéshez  szállították.

Már augusztus vége felé járhatott az idő, amikor láttam, hogy Adolf egyedül van a raktárbarakkban és a hosszú pultszerü asztal mögött magába roskadva üldögél. Beléptem a félhomályos barakkba és német nyelvtudásomat fitogtatni próbálván, igazi nagykun diák kiejtéssel próbáltam vele beszédbe elegyedni, valahogyan így:

"Na , wie geht es Ihnen lieber Adolf Onkel.  Was ist los? Womit kann ich Ihnen behilflich sein?"

Erre félreállt az asztaltól, megsimogatta a fejemet, de azonnal visszaroskadt a székére és az asztalra borulva zokogott, időnként az ég felé fordulva imára kulcsolt kézzel csak ezt mondogatta: "Mein Gott, Mein Gott! Warum, warum?"

A többi szavát nem értettem. Ekkor megmutatott egy fényképet, rajta egy kedves idősebb hölgy (a felesége és Ő) előttük két szép kb. 4-5 éves korú kislány és két 8-10 éves korú kisfiú, az unokái. Megértettem, hogy a felesége és 4 kis unokája van a fényképen, az eldugott kis hegyi szülőfaluját porig bombázták az angolok és mindnyájan elpusztultak. (Winston Churchill hadi stratégiája diadalmaskodott!) Ez olyan megdöbbentően hatott rám, mint már nagyobb korú gyerekre is, hogy mindmáig nem tudtam elfelejteni.

(Ekkor még nem gondoltam arra, hogy a háború a továbbiakban még milyen borzalmakat tartogat számomra és mindannyiunkra!) Szegény Adolf szörnyü tragédiáját én is megkönnyeztem. Próbáltam vigasztalni, de eddig még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy még magyarul is mit kell mondani ilyenkor. Ügyetlenül csak olyan német szavakat használtam, ami éppen eszembe jutott:

"Schaden , Schaden , es ist Schaden zum Ihrer, das ist entsetzlich! Das is Entsetlichkeit! Schrecklicker Krieg! ... Aber sie sollen nich Weinen. Sie sollen Trost finden, weier leben und beten zum unseren Götte!"

Szegény Adolf (aki egészen biztos, sohasem akart háborúzni, gyilkolni, rabolni, hódítani, hanem eldugott kis hegyi falujában unokáit dédelgetni, békében élni, de Hitler tébolya mégis elszakította, megfosztotta családjától), talán még az én kezdő diák német szavaim is vigasztalták, itt magára hagyatva idegen környezetben, Kunmadarason.

"Keiner Trost, keiner Trost!" sóhajtott fel és tovább zokogott ....

Ekkor került elő Széll Lali, aki már, mint idősebb diáktársam jól tudott németül, s talán vigasztaló szavaival is jobban tudta enyhíteni Adolf mérhetetlen lelki fájdalmát.

Ettől kezdve be neki is friss minden alkalommal vittem gyümölcsöt a közvetlenül a téglagyár melletti "Nyulas"­név szerint ismert szőlőskertünkből ugyanúgy, mint a már munkaszolgálatos zsidó embertársainknak. A téglagyári telephely ugyan irányításként a kb 1,5 - 2,0 km­nyire lévő repültéri építési területhez tartozott, de szúrós dróttal is csak jelképesen volt körülkerítve és mellette haladt el a "Nyulas"-szőlőbe vezető gyalogút. Amikor talicskával kosárszámra hordtam haza a gyümölcsöket (szilvát, almát, körtét stb.), akkor a munkaszolgálatosok (a magyar fegyveres katonai őrség megértő támogatásával) hozzám jöttek és kedvükre válogathattak a frissen szedett gyümölcsből - természetesen ellenszolgáltatás nélkül. (Otthon külön is a lelkemre kötötték, hogy egyetlen fillért sem fogadhatok el, még ha felajánlanák is. A többi társaim közül mindenki ezt követte.)

A repülőtér, főleg a kifutópályák építése egyre gyorsabb ütemben haladt. Az addig csendes község nyugalmát ez eléggé felbolygatta, s mintegy új szokásrend, életritmus alakult ki. Megnőtt a gépkocsiforgalom, sok idegen tünt fel köreinkben, a német katonák is jöttek-mentek, motorkerékpáron, gépkocsikon száguldozva, ami azelőtt nálunk ritkaságszámba ment.

Jellemző volt az, hogy szombaton, a fizetés napján a német repülőtéri "irodaegységek" céljára igénybevett lakóházak előtti árokparton 30-50 fős embercsoportok (kubikusok , munkások, mesteremberek, diákok) üldögélve várták a fizetést. Ez rendszerint mindig késett, mert Debrecenből hozták.

A fizetés elosztásánál teljes zűrzavar uralkodott, és a tolmácsok játszották a vezető szerepet. Ők ugyanis kihasználták azt, hogy a magyar munkások legnagyobb része egyetlen szót sem tudott németül. Ez lehetőséget kínált számukra, hogy a kifizetendő kereset, a pénz egy részét saját zsebükbe irányítsák. Mindegyik munkás csoportnak megvolt a maga német tolmácsa, aki a reklamációknál segítségükre volt - persze csak jelképesen.

(Gyakran voltam tanúja annak, hogy a német tolmácsok nagy veszekedések közepette hajba kaptak a "koncon!") Ezt a helyzetet a saj át bőrömön is tapasztaltam.

Egyik alkalommal (úgy emlékszem, 3 hetes periódusra) kiszámítottam, hogy nekem is 90 P jár, mint a többi társamnak. Meglepetésemre azonban csak 19 pengőt kaptam (mint többen közülünk).

Félénk felháborodással és hiányos német nyelvtudásommal próbáltam magam megértetni ilyeténképpen (mivel a tolmács már próbált tovább tuszkolni a sorban állók között): "Mein Lohn ist nein neunzehn, sorders neunzig Pengős! Mir gilt neunzig Pengős!" A tolmács ezen egy kicsit meglepődött és zavarodottan mondott valamit a német tisztnek, aki felfigyelt erre, amit még én is megértettem és felidézve emlékezetemben valahogyan így hangzott (bár a tolmács szándékosan úgy hadart, hogy amit mond, abból én lehetőleg egyetlen szót se értsek): "Es werfte sich auf eine unangenehme Mitsverstandnis, der student verwechselnte die Zahvörter, nahmlich neunzehn bedeutet ungarisch 19 und neunzig bedeutet ungarisch 90! Es ist ein wesentlicher Unterschied! "

E német tiszt ezen olyan jót nevetett, hogy harsogott bele a kis irodahelyiség, de felállt a székről és megcirógatva a fejemet vigasztalásul valami ilyesfélét hadart el, amit nagy zavaromban még én is megértettem:"Ach Junge, mache dir nichts darans! Aber du sollst die deutsche Sprache ein wenig fleissiger lernen, daneben mehr arbeiten und so Kommt kein Missverstandis vor!"

Így a dolog elintéződött és megértettem, hogy az igazságomnak itt nincs keresnivalója. De dühömben még méltatlankodva rossz németséggel valami ilyesfélét morogtam:

"Schweinerei! Keine Reklamation! Hier ist ein Salzamt!"

Azt még hallottam, hogy a német tiszt megkérdezte, hogy mi az a sóhivatal, azaz Salzamt és miért mondtam ezt? (A tolmács próbálta megmagyarázni, hogy ez egy különleges népi közmondás szerinti fogalom, ami esetemben is azt értelmezi, hogy: "Im Salzamt man macht sich vergebliche Mühe, bleibt alles unverranderlich! Nichts zu machen! Alles umsonst! und das kannst du dir einrahmen lassen usw."

Ezen még további jót nevettek, s a sorban mögöttem állók ingerülten tovább lökdöstek. Mindmáig örök rejtély számomra az , hogy a tolmács pofátlansága, vagy a német tiszt cinkos humorérzéke volt-e a nagyobb!?

A német nyelvtudásomat ettől kezdve nem nagyon fitogtattam, de néhány nap múlva erre - kényszerüségből de provokatív célzattal - mégis sort kerítettern.

Egy eddig nem sok vizet zavaró német katonai egyenruhás (nyilván vlaszovista) tatárarcú kirgíz katona dühösen rákiáltott Német Jancsi komámra, mert az valami nehezebb villanymotort nem óvatosan rakott le a földes raktárban, hanem ledobta azt. A kirgíz olyan dühösen hadonászott Jancsi orra előtt, azt hittem, hogy meg akarja verni. "Lassen Sie Ihn doch! Lassen Sie lhn gehen, nahmlich Er ist Deutsch!"

Erre éktelen ordítozással nekem rontott a kirgíz katona, hogy "nix dájcs, nix dájcs!", ahogy madarasi német dialektusban mondogatták.

Való igaz, hogy Jancsi kornám szőkésebb barna haja ellenére korántsem keltett "echte árja" benyomást, de én teljes igazam tudatában váltig bizonygattam hogy "Er ist Deutsch, er ist Deutsch!"

A kirgiz ekkor már éktelen dühében elkezdte lecsatolni a nagy fémcsatos derékszíját, hogy jól elverjen vele. Bevallom, egy kicsit megszeppentem, de szerencsémre ekkor tévedt oda Széll Lali, az idősebb diákvezetőnk (aki már jóval magasabb lévén mint a kirgiz katona, s emiatt is tekintélyt parancsoló megjelenést keltett), és azonnal kérdezte, hogy "Was ist los?" Megmondtam zavaromban: a kirgiz meg akar verni mert nem hiszi el, hogy ő német, és rámutattam Jancsira. Lali megnyugtatta a még mindig dühöngő kirgizt valahogyan így: "Der Nahme ist Deutsch! Seine Nahme ist Deutsch."

Erre a kirgiz már ja, ja, ja felkiáltásokkal “verstehen, verstehen" - nel variálva megnyugodott, de fanyar mosolyt is erőltetve magára megveregette a vállamat "gut, gut, gut! Alles in Ordnung!” de engem még pajkosan megfenyegetve "deutsch lernen, deutsch lernen"-nel ott hagyott bennünket.

Ilyen epizódok közepette a repülőtér építése általunk még sohasem látott szervezettség mellett szinten elképzelhetetlen gyorsasággal haladt. A pallérok megfeszített munkára hajszolták az embereket, pedig egyre nyomasztóbb hangulatot keltett a front közeledése, védtelen nagyvárosainkat napirenden érték a barbár amerikai liberátorak szőnyeg-bombázásai (annak ellenére, hogy az USA és hazánk között hadüzenet sohasem volt, s az ezzel kapcsolatos kitalációk a történelmi hazugságok szemétdombjáról kerültek köztudat ba).

Kunmadaras felett is félelmetes zúgással szálltak a liberátorok, az amerikai légierődök. Egyik alkalommal 150-et számoltunk meg.

Amikor Szolnokot, a Tisza-hidat és az állomás vasúti csomópontját és Szajolt, Debrecent bombázták még a bombák becsapódása is gyakran hallatszott, éjszaka pedig még a felvillanások is a hírhedt "Sztálin-gyertyák" fényei is ide látszottak. A hatvani állomás bombázásakor kedves ismerőseink (Vigh Sándor nővére és karon ülő kisgyermeke) is áldozatul estek úgy, hogy még a földi maradványaikat sem találták meg.

Egymást követték a szomorú hírek a hősi halált halt katona barátainkról, ismerőseinkrőL A német hadsereg ezidőtájt már a sorozatos vereségek hatása alatt vergődött amiből akkor keveset tudhattunk a tiltott hírközlés, a rádiók már előzetes beszolgáltatása miatt, de mégis a következő fronthelyzet vált közismertté (a titkos hírközlésekből):

-                                                                                                                       1944. június 6-án óriási hadműveleti előkészítés után megkezdődött a szövetségesek normandiai patraszállása, amely súlyos veszteségek árán 3-4 nap múlva igen lassan tért nyert.

-                                                                                                                A németek bár június 12-én ellentámadást indítanak a partraszállt angolszász csapatok ellen, de ennek ellenére már június 18.-án az angol-amerikai hídfő mintegy 70 km széles és 12-15 km mélységü.

-               Június 5-én a 8. angol hadsereg bevonul Rómába és 12-én Perugiát is elfoglalja.

-                                                                                                           Ezzel egy időben a szovjet csapatok a leningrádi fronton áttörik a megerősített Mannerheim-vonalat és beveszik a Viipurit. Ugyanekkor Belorussziában is óriási területre kiterjedő offenzívát indítanak - Churchill kérésére - a nyugati front tehermentesítésére.

-               A német Luftwaffe 1944 június 16-án London ellen beveti az óriási károkat okozó "Vergeltungs-waffe No.l."-et, a V-1 néven ismert megtorló fegyvert, a szárnyas rakéta bombákat, a Werner von Braun-féle csodafegyvert, amelytől sokat vártak Hitlerék, így elsősorban az angol lakosság kitartásának, lelkierejének megtörését. Jó néhány napon át ez valóban kifejtette terrorizáló, félelmetes hatását, de Thomas Merton angol mérnök tökéletes célzókészülékével már célba érés előtt, a La Manche csatorna felett legnagyobb részét megsemmisíthették.

-               Távolkeleten is sorozatos vereségek érik Hitler legnagyobb szövetségesét, a Japánokat.

-               1944. június 15-én B-29-es Super-Fortressek először intéznek súlyos légitámadást Yavatta, az acélgyártás központja ellen.

-               Egyidejűleg az USA hajóhad megtámadja a rendkívül megerősített Mariana szigeteket, és tengerészgyalogosok partra szállnak Saipan-szigetén is, ahol súlyos harcok árán a 25-30 ezres japán védőket június 9-ig teljesen felmorzsolják. (Itt esik el Nagumó altengernagy is, aki 1941. decemberében a Pearl Harbor elleni bombatámadást irányította. Lásd "Saipan utolsó asszonya" c. filmet 1959-ben.)

-               Június 19-én a Mariana szigeteknél összecsap a japán és amerikai flotta, amely az amerikaiak fölényes győzelmével végződik. (A japán hadiflotta 3 repülőgép anyahajóját, 1 csatahajóját és 1 nehéz cirkálóját veszítve elmenekül.)

-                         Az előbbi hadiesemények vészjósló alakulása vezetett 1944. július 20-án a von Stauffenberg és társai (Beck, Witzleben, Hoepner, Haase, Gördeler, Hassei stb.) -féle sikertelen Hitler ellenes merénylethez. Ez mindnyájuk életébe került, de érdekes módon mindmáig nem kapták meg az "antifasisztáknak" járó történelmi elismerést (mint mások érdemtelenül).

A német Wehrmacht azonban még az előbbi vereségsorozat ellenére is, félelmetes ereje birtokában volt, amit - sajnos - éppen a Magyarországon folytatott hadműveleteivei is bizonyítottak. Az előbbi hadiesemények mintha meg sem történtek volna, a Kunmadarasi Német Katonai repülőtér építése gőzerővel tovább folytatódott, szinte hétköznapi számba vehető eseményekkel.

Már július vége, augusztus eleje körül járt az idő, amikor az a "megtiszteltetés" érte községünket, hogy a repülőtéri német tisztek kihívták a kunmadarasi levente futball csapatunkat egy kétfordulás mérkőzésre. (Csapatunk ekkor elég előkelő helyet foglalt el a járási levente bajnokságban. A német katonák a repülőtérről vasárnaponként még a mérkőzéseinkre is kijártak és a madarasi csapatot buzdították.)

Mondani sem kell, hogy ebből a kihívásból szinte mindenki létfontosságú kérdést csinált. A németeket alaposan meg kell leckéztetni, azaz elsöprő fölénnyel legyőzni csapatukat! (Legalább ezzel vágjunk vissza a nyomasztó bombázási veszélyt képező repülőtéri építkezésért, bár az szinte már együtt élt községünkkel.) Egy ütőképes csapatot kell gyorsan összeállítani, hiszen nem ismerhettük a németek játéktudását.

Megkezdődött tehát a levente csapat gyors felerősítése, biztos győzelmet jelentő félelmetes hírű "nagyágyúkkal". Csak néhányat említek közülük. Ilyen volt idősebb diáktársunk Bánhegyesi Jóska (akit a Sárosiak már akkor csábítottak a Fradiba.) Rendkívül technikás kiváló cselező és labdakezelő, félelmetes lövőerejü, erős testi felépítésü, kisportolt csatárjátékos volt. (Akkor már ritka alkalmakkor játszott, hiszen már családos, megbecsülést kiérdemelt gazdálkodó volt, mellesleg Hardicsai Béci idősb diáktársunk sógora.)

Hasonló volt Kovács Feri, akkor negyedikes diáktársunk (a háború után hortobágyi kitelepített, később Kossuth díjas főagronómus, majd községünk Csákvárról való visszahívásával Kunmadaras első szabadon választott polgármestere, aki annak idején sokat fáradozott a repülőtér közérdekü hasznosítása érdekében.)

Erős testi felépítése miatt félelmetes bombázó volt. Keveset mozgott a pályán, de nagyon jól helyezkedett és szinte csak góllövésre rendezkedett be.

Félelmetes jobbhátvéd volt a 2 méteres Kálmán Binyó.

Nem akadt olyan ördöngösen cselező csatár, aki mellette elvitte, vagy elfejelhette volna a labdát. A bal hátvéd, a Csepelről a háború idején községünkbe menekült, hamar megszeretett Retzel ­ család legidősebb fia Henrik volt (akit 1954. tavaszán az oroszok orvul lelőttek). Erős testalkatú, páratlan technikás játékos volt. Öccse, Péter (Petya) szó szerint olyan kiváló kapus volt, hogy még a 11-es büntető rúgásokat is sorra kivédte. (Ezért a madarasi lányok rajongtak érte!)

Budapestről (Malvin) , a beszervezték Pálóczy Ferit, külön erre az alkalomra hazahívták Vigh Lalit hírhedten erőszakos, durva csatárjátékost, és az akkor éppen szabadságon lévő pilótatisztet (Csatári Anci diáktársunk sógorát, aki mellesleg Horthy István kormányzó helyettes úrral együtt szolgált, és már akkor tőle tudtuk meg azt, hogy az Ö tragikus repülőbalesetét, a németek készítették elő, közismerten Hitler-ellenessége miatt!)

Több más neves kiváló futballistát még a környékről is összeszedtek. Ily módon szinte egy "NBI-es színvonalú" csapat rekrutálódott össze.

A biztos fölényünk teljes tudatában az illetékes szervezőink felajánlották, hogy a repülőtéri német tisztek közül legyen a játékvezető. (A németek természetesen kaptak az ajánlaton, sőt ezt udvariassági gesztusként kezelték.)

A csapatunk vezetői ugyanakkor ravasz módon megállapodtak abban, hogy már a mérkőzés elején hagyják a németeknek 2-3 gólt rúgni, akik ezen felbuzdulva majd "vérszemet" kapnak, és majd akkor rohanják le őket, hogy nagyobb legyen a kudarcuk. (Természetesen a közönség és a diákseregünk mit sem tudtak erről.) Ez így is történt.

Ragyogó napsütéses meleg idő volt akkor. A németek már az első 15-20 percben 2 gólt lőttek, amit az első félidő végére 3-ra növeltek. A csapatunk viszont olyan ügyesen mímelte az igyekezetet, hogy a németek nem gondolhattak arra, hogy ezeket a gólokat mintegy ajándék-előlegként kapták.

A nagyszámú hazai közönség persze dühöngött, az öklét rázta, a játékosainkra és néha vaskos káromkodások közepette adták a jobbnál jobb "taktikai" szaktanácsokat a játékosainknak.

A német tisztek fölényesen tapsoltak és katonáikat is buzdításra ösztökélték. "Heissa, heissassa, los, los, drauflos, spurt, spurt spurt" hangzottak ütemesen teljes hangerővel a német csapatot buzdító szavak....

A második bekapott gólután (az egyébként páratlan udvariasan és fegyelmezetten játszó) német játékosok közül az egyik a 16-oson belül felvágta Bánhegyesi Jóskát a középcsatárunkat (akivel talán egész életében sem fordult elő a futball pályán). Később kiderült, hogy ő erre "rájátszott", hogy ezáltal is fokozza a  feszültséget.

Mi diákok erre éktelen üvöltésbe kezdtünk (hiszen nem tudtuk, hogy ez "taktikai csel" volt), hogy "tizenegyes, tizenegyes, tizenegyes!!!"

Erre kaptunk észbe, hiszen német bíró lévén, egy szót sem ért abból, hogy mit kiabálunk. Ekkor kétségbeesve fordultunk Hardicsai Béci idősebb diáktársunkhoz, te már többet tudsz németül és fordítsd le, hogy 11-es büntetőt és "fúj bírót" kiabálhassunk. Béci azonban látszólag megtorpant, hiszen halvány fogalma sem volt arról neki sem, hogy mondják németül a 11-es  büntető rúgás t (a bíróról nem is beszélve). De ő nem akart leégni körünkben, hamar feltalálta magát és kiadta az "ordét", hogy azt kiabáljuk: "elf, elf, elf ". Ez azonban a magyar futballjátékban egyértelmű, és a bíró jól megérti (bár nyilván rá sem hederít!).

A német játékvezető azonban nem kapcsolhatott, hiszen németül a 11-es rafstoss (=büntetőrúgás), vagy Elfmeterstoss, legfeljebb Elfmeter ill. Elfmeterstrafstoss.

Üvöltözésünk azonban látszólag megzavarta a bírót mert azt vettük észre, elkezdi számolni a két csapat játékosait, hogy meg vannak-e mind a tizenegyen. Hasonló számítási mozdulatokat végeztek a nézőtéren lelkesedő katonák és német tisztek, de úgy látszott, mindent rendben találtak, mert meg volt a csapatok teljes létszáma...

Az első félidő 3:0-s csúfos veresége mellett még egy meg nem adott, vélt 11-es is felpaprikázta a nézősereget.

Így kezdődött a második félidő. Már az első középkezdésből a csapatunk középcsatára végig kicselezte a németek védelmét és kb. 20méterről bombagólt lőtt. 5-6 perc múlva a hórihorgas jobbhátvédünk megszerezte a labdát, átadta a jobbszélsőnek, aki azzal megszaladt, beadta középre és ebből Kovács Feri lőtt hatalmas bombát. Alig telt el újabb 5 perc, a madarasi csapatunk kiegyenlített. Ez szemmel láthatólag meglepte a németeket, s ígyekeztek hajrázni. Nem sok eredménnyel. A mi csapatunk nem sokára megszerezte a vezető gólt a nézősereg nagy örömére, és ezt követően már valóságos gólzápornak volt kitéve a német kapu.

A mérkőzés befejezése előtt már 8:3 volt az eredmény a javunkra.

A németek szó szerint labdába sem rúgtak. Dicséretükre legyen mondva, hogy ennek ellenére hősiesen rohangáltak a pályán, sportszerűen játszottak.

A mérkőzés befejeztével pedig katonásan és udvariasan gratuláltak csapatunknak, még a nézőtéren lévő német katonák is nagy tapssal fejezték ki elismerésüket.

A német játékosok ennek ellenére lógó orral vonultak be öltözőjükbe. Az általunk udvariasan felajánlott visszavágó mérkőzés lehetőségét bár elfogadták, de erre már a még hátralévő kb. 2,5 hónapos idő alatt nem kerítettek sort.

A nagy háború nyomasztó légkörében ez a kis epizód is mintha jelképezte volna a német hadsereg vereségének arányát a szövetségesekkel szemben.

A repülőtéren már gigászi munkával szeptember közepe táján elkészült a kb. 1200 m hosszúságú és 60 m szélességű igen erős alapozású és kb. 50-60 cm rétegvastagságú záróbetonnal a kifutópálya.

A németek ehhez speciális nagyszilárdságú un. gyorskötő cementet használtak, amelyet a Bélapátfalvai és a Selypi Cementgyárakból szállítottak közvetlenül a repülőtérre a mi vicinális vasútvonalunkon. Ugyanígy a bazalt és diabáz kőzúzalékokat pedig Eger, Szarvaskő térségéből szállították ide.

A Hájer - féle, 12 kamrás, szóró tüzelésű híres téglagyárunk is teljesen a repülőtéri építkezéshez gyártotta a kiváló minőségű, nagyszilárdságú téglát, a madarasi igen szorgalmas, dolgos "téglás cigányaink" keze munkájával.

(Mint érdekességet említem meg, hogy az egyik német tiszt utasítására a kiváló minőségű, kézi erővel /átkapálással/ előkészített plasztikus agyaghoz igen apró, 2-3 mm-es frakciójú széndarát kellett keverni. Ez ellen a téglaégetők nagyon tiltakoztak. Az első égetés után kiszedett tégláknál azonban azt tapasztalták, hogy azok igen nagy szilárdságúra, /a belsejében is/ egyenletesen kiégtek, emellett jóval könnyebbek is voltak, a vízfelszívásuk kisebb mértékű volt, bár apró /zárt/ likacsokkal voltak tele. A téglaégetési periódus így 12 napról 8 napra csökkent, azaz megnőtt a forgási sebesség mintegy 30 %-al. Ezt a megoldást a háború után is alkalmazták kb.1970-ig, amikor a téglagyárat indokolatlanul megszüntették, mindent lebontottak a kéménnyel, a kemencékkel együtt. Az egyik hazug indoklás az volt, hogy a magas téglagyári kémény veszélyezteti a repülőgépek gyakorlatozását.)

A front már vészt jóslóan közeledett.

Augusztus 23-án Románia aláírja a fegyverszünetet a Szovjetekkel és 25-én hadat üzen a németeknek. Augusztus 31-én a 2. Ukrán Front csapatai bevonulnak Bukarestbe. Szeptember 2-án a 2. Magyar Hadsereg Dél Erdélyben kezd hadműveleteket a már Erdélybe betört román - szovjet hadsereg előnyomulása ellen, de azt csak késleltetni tudták. Az Észak-keleti Kárpátokban ugyanis az Árpád vonalat (azt a szinte áttörhetetlen erődítmény rendszert, melynek építésén több idősebb karcagi diáktársam is részt vett) a románok cseles árulása révén - mint az napjainkban kiderült - a szovjet (és a már hozzájuk csatlakozott román) hadsereg napok alatt felszámolta.

Eközben a repülőtér építése a felgyorsított ütemben változatlanul folytatódott.

Úgy emlékszem, 1944. szeptember vége felé a téglagyári munkaszolgálatos táborban feltűnő esemény történt.

Az egyik téglagyári barakk elé egy hosszú, kb. 6 méteres, asztalszerű deszka építményt állítottak fel. Az asztal mögött középen ült egy magyar őrnagy (nyilvánvalóan a táborparancsnok), mellette két sárga karszalagos zsidó munkaszolgálatos (közülük az egyik az írnok lehetett, mert egy nagy füzetbe jegyezte az adatokat) mellettük, pedig két fegyveres kárpátaljai magyar katona (az előbb említett Zachar szakaszvezető) és az őrmester úr ült (akinek a nevére már nem emlékszem). Az asztalhoz hosszú sorokban, fegyelmezetten lépkedtek a munkaszolgálatosok és a bizottság előtt az asztalra, rakták az értéktárgyaikat (óra, gyűrű, nyaklánc stb.) amelyeket az írnok névre szólóan1 pontosan bejegyzett a naplóba.

Ez az esemény megkülönböztetett jelentőséggel bír!

1944. október elején beszüntették a repülőtéren a munkát. A kevés létszámú német őrség az építést irányító hadmérnökkel, a tolmácsokkal és a vlaszovista katonákkal együtt Karcag felé elvonultak. Ezt követően már Karcagi Cserhát és Tatárülés (ma Berekfürdő) közelében, Kunmadaras körzetétől kb. 12-16 km-nyire folytak a harcok. Karcag kétszer is gazdát cserélt, kegyetlen harcok árán. Sok kilőtt német, szovjet páncélos, gépkocsi, ágyú maradt a harcok helyszínén. Kunmadarason keresztül Karcag, Kunhegyes, Hortobágy (Nagyiván) felé egész napon át vonultak a német harckocsik, (tankok) gépkocsi oszlopok. Félelmetes látvány volt!

Ekkor történt a következő esemény. Éppen a Hájer féle "purtus" (fatelep) mellett beszélgettünk néhány komámmal, amikor egy német katonai tehergépkocsi - rajta több fegyveres katonával - megállt a régi vasúti temető mellett, és 3 madarasi civil embert maguk előtt terelgetve (az egyiket megismertem közülük (Ruha Lajos elemi iskolai társam édesapja volt), a temető egyik félre eső részében, a gyalogjárdától kb. 25-30 méter távolságra, a Disznós úrék háza mögötti terepen (amely a temetőnek ezt a részét mintegy lezárta) 8 sírhelyet gyorsan megásattak és a teherautón ideszállított elesett katonákat ide temették. Távolabbról (a fák mögött állva) figyeltük, hogy az egyik katona csak emberi roncsokbók összekapart, lepedőbe és katonai köpenybe csavart véres maradványokból állt. Amikor mindet eltemették, a négy fegyveres katona 8 fakeresztet helyezett el a sírokra, az ott nyugvók nevét és rangjelzését feltüntetve rajtuk, majd ezek után díszsortüzet adtak és "Heil" kiáltással, karlendítéssel tisztelegve az elhunytak előtt - elvonultak. A sortűz nyilván valamelyik magasabb rangú elesett bajtársuknak szólt. Később felírtam a neveket, de utóbb ezeket nem volt tanácsos megőrizni. Egy név - Horst Fey - neve megmaradt az emlékezetemben. A sírásók 20-20 Pengő munkabért kaptak a katonáktól, ami akkor arányban állt az elvégzett, kb. egy órai munkával.

A teljesség kedvéért a következő fejezetben elmondom, hogy mi lett a sorsuk az ide eltemetett német katonák földi maradványainak.

Emlékezetem szerint 1944 október 8-án este 8 óra körül félelmetes, általunk mindeddig soha nem észlelt robbanások süvöltöttek végig községünkön. Az akkor még Nóborda utcai házunk előtt néhány - még első világháborút megjárt, katonaviselt szomszéd összeszaladt. (Őket néhány nappal korábban a törökszentmiklósi Katonai Kiegészítő Parancsnokság egy jó indulatú tisztje a szó szoros értelmében hazazavarta, igazolván a megjelenésüket azzal a feltétellel, hogy egy hét múlva újra kell jelentkezniük - de erre már nem került sor, mert a front elért bennünket, így szerencséjükre megúszták a háborút). Velük együtt tanakodtunk, hogy mi okozhatta a félelmetes robbanásokat. Az így összeröffent "hadfiak" (Kovács Gyula nagybátyám, Juhász szomszéd, Zsoldi Miska - aki a szovjet frontot megjárta -, Molnár Gergely, K.Tóth (Kocsis) szomszéd egybehangzóan arra a következtetésre jutottak, hogy "messze hordó ágyúkkal lövik a községet..."

Én, (mint közvetlen, udvarias gyerek) egyéni stílusommal természetesen nem állhattam meg, hogy ne száljak bele a találgatásokba. Csatlakozván az előbbi vélekedésükhöz, ilyen, kihívó, provokatív hangnemben megjegyeztem: "Ez nem igaz, mert ha ágyúznának a ruszkik, akkor legalább a közelünkbe is becsapódott volna már egy-két gránát...!" E "cáfolhatatlan vastogikámat" természetesen nem nyugtázták megértéssel, sőt felháborodva majdnem nyakon vágtak néhány közvetlenebb szó kíséretében: "Annak örülj, hogy még nem vágott ide egy gránát sem, mert akkor már késő lesz megtudnod, ha idecsap!" Ezekkel a szavakkal végül is haza zavartak.

A robbanások hallatán a községben valóságos pánik tört ki, de még senki nem tudta, hogy mi okozta azokat. A pánik hatására másnap kora reggel nevelőanyámmal kimentünk családunk egy kedves barátjának, Fehér Laci bácsiéknak a tanyájára, amely a Gergely halom mellett, a Kunmadaras-kenderes földút mentén, a repülőtér szomszédságában volt, a mi házunktól kb. 4 - 4, 5 km távolságra. Ennek a kirándulásnak nagyon örültem, mert Laci bácsi velem egyidős - Kati nevű - szép lányával és a 2 -3 évvel fiatatabb Laci fiával jó barátságban voltunk. Gyakran megfordultam jól kiépített tanyájukon, ahol volt egy nagy területű u.n. "fertő" is, nádassal, gyékénnyel teli tavacska, amiben sokszor pákáztunk is Lacival.

(Laci bácsiról még annyi, hogy nagybátyám vadász cimborája is volt, majd több éven át a Nagykun Vadász Társaság vadászmestereként is tevékenykedett. Kiváló, derék, igaz magyar gazdaként mindenki tiszteletét kiérdemelte.) Vele kapcsolatban megemlítem még, hogy 1941 -42 kegyetlen hideg telén (Kunmadarason ekkor - 29 Celsius fokot, Tiszaszentimrén  meg - 32 fokot  mértek, másfél méter magas volt a hó, aminek megfagyott tetején szánkázni lehetett) Fehér  Laci bátyám egy ritka nagyságú vadkant lőtt , amit kitömtek és Karcagon, a gimnázium  mellett, Nagy Lajos nyomdász és papírkereskedő Fő téri üzletének kirakatában lehetett megszemlélni. Ilyen méretű vadkan a mi vidékünkön nem fordult elő, a szakemberek szerint a Bihari hegyekből kóborolt ide. Laci bácsit akkor támadta meg, amikor ő, a tanyájukról hazafelé gyalogolt a községben lévő családi házukba. Laci bácsi ekkor lőtte le, így szerencséjére nem jutott Zrínyi Miklós sorsára (akit vadkan ölt meg állítólag). Külön szenzációnak számított, hogy a vadkant sörétes puskával sikerült leteríteni... Csakhamar kiderült, hogy a tanyára való "kimenekülésünk" nem a bizonyult a legjobb döntésnek. Itt tudtuk meg először, hogy mikor a nagy robbanás sorozatot hallottuk, a németek akkor robbantották fel a repülőtér korábban elkészült kifutó pályáját.  A robbanás okozta légnyomás a Laci bátyámék tanyaépületén több ablak üvegét betörte.

(Amikor másnap a tanyáról odasétálva körülnéztünk, megdöbbentő pusztítás nyomait láttuk. A beton kifutópálya kb. 12-15 méter átmérőjű és 6-7 méter mélységű robbantási kráterekkel volt tele úgy, hogy közöttük csak 5-10 méteres épen maradt szakaszok maradtak. Több kráterben a  talajvíz is felfakadt. A környező földterület tele volt acélszilánkokkal. Nagy valószínűség szerint a robbanó tölteteket már az építés során elhelyezték, számítván arra, hogy a kifutó pályát rövidesen használhatatlanná kell tenni.)

A tanyán további, váratlan meglepetés ért. A tágas, tiszta istállóban kukorica kévékkel takarva (mintegy álcázva) a szalma ágyazaton kb. 200 munkaszolgálatos rejtőzködött menetkész felszerelésben. Közülük többet név szerint ismertem, a számomra érdekesnek ítélt nevük miatt (pl.: Spitz, Hannover, Kurz stb). A szérűs kertben, pedig a szénakazlakban és a csutka kévékkel takarva (csutka kúpban) több zsidó munkaszolgálatos rejtőzködött. Néhány fegyveres magyar katona, pedig a lábon álló kukoricatáblák takarásából kémlelte a terepet. Az őrnagy úr, - az egység parancsnoka, pedig Laci bátyám kíséretében távcsövön átfigyelték a tőlük kb. 300 - 350 méter távolságban Kunmadarasról Nagyiván felé vonuló német harckocsi oszlopot. (Szerencsére a kukoricatermés még "lábon állt", így a 2,5 - 3 méteres kukoricaszárak kiváló, rejtőzködésre alkalmas fedezéket biztosítottak).

Laci bácsi a lelkünkre kötötte, hogy ha bárki a tanyára tévedne, el ne áruljuk akár véletlenül is a rejtőzködőket, mert a szökevények bujtatásáért mindnyájunkat kivégeznek. Ha valaki mégis tudomást szerezne a dologról és rákérdezne, csak annyit kell mondani, hogy a reptéri munkaszolgálatos alakulat itt a tanyában csak megpihent, mert mennek nyugat felé a front elől. Lehet, hogy Laci bácsi csak ránk akart ijeszteni a fecsegés következményeit ismertetve, de abban az időben minden megtörténhetett. Aztán kiderült, hogy az őrnagy úr a felderítőitől tudomást szerzett arról, hogy a környékben nem a Wehrmacht, hanem az SS alakulatai harcolnak, akik szeszélyük, kényük-kedvük szerint bánnak el a munkaszolgálatos alakulatokkal. Az óvatosság indokolt volt.

Történt ugyanis, hogy még azon a délutánon a tanyától 250 -300 méternyire húzódó Kunhegyes-Kenderes-Fegyvernek felé vezető földúton (az u.n. "só úton") gyülekező mintegy 25-30 német harckocsi oszlopból kettő bekanyarodott a tanya udvarára. A harckocsi tornyából deréki kiemelkedő katona (nyilván az irányító parancsnok) megkérdezte tőlünk: 'Sahen sie hier im Nahe russise Soldaten?' Én megértettem és akkori kezdő német tudásommal tolmácsoltam: Láttak a közelben orosz katonákat? Aztán válaszoltam: Nein, nein, wir haben nicht gesehen. Nem láttunk. A német mosolyogva vissza kérdezett: 'Ist es sicher ?' Es ist Todsicher! Válaszoltam magabiztosan, amin jót nevetett, majd 'Dann alles in Ordnung! Danke die Information!' Ezzel a harckocsikkal a tanyaudvaron nagy kanyart leírva visszamentek a földúton várakozó többiekhez. (Másnap tudtuk meg, hogy a közeli kukoricásban aknavetőkkel felszerelt nagyszámú szovjet katona rejtőzködött a némettel folytatott társalgásom időpontjában. Ez azt jelentette számunkra, hogy nagy "menekülésünk" során éppen a front kellős közepébe kerültünk.)

Az nap késő este a német harckocsi oszlopból több színes rakétát lőttek fel, ami nekünk, gyerekeknek nagyon tetszett . Azelőtt ilyet soha nem láttunk. Az őrnagy úr azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy gyalogsági támogatást kérnek a harckocsik védelmére, ami bizony nem sok jót jelent nekünk. Nyugtalanok voltunk, csak későn tudtunk elaludni.

Másnap délelőtt 10 és 11 óra között fülsiketítő géppuska sorozatok verték fel a tanya csendjét. Aztán láttuk, hogy a német harckocsik Kunmadaras felé haladva, támadást indítottak a kukoricatáblában rejtőző szovjet gyalogság ellen. A lövöldözés kb. egy órán át tartott, majd a német harckocsik visszafordultak a földútra és Karcag illetve Kunhegyes felé - e két irányban - oszlopban elvonultak. Az oroszok ekkor elkezdték lőni aknavetőkkel a távozókat. A Gergely halom mellett az egyik német harckocsit telibe találták, ebből több tíz méter magas füstoszlop csapott fel. (Amikor 1944 decemberében megnéztem ezt a kilőtt harckocsit, borzalmas látvány tárult elém: a temetetlen emberi roncsok még ott voltak a belső térben, két rohamsisakban egy-egy emberi fej. Egyik katona az út melletti vizes, lápos tóban jégbe fagyva feküdt. Az egyik lábszára kiállt a jégből. A kutyák ezt szétmarcangolták.

A háború borzalmával másodszor kerültem ilyen közelségbe. Megrázó élmény volt. Még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg annak a katonának a tetemét láttam, akivel a tanya udvarán előző nap szót váltottunk ...)

Amikor elcsitult a harci zaj, Laci bácsi két lovat azonnal befogott egy szekérbe és a két asszonnyal és velünk, a gyerekekkel együtt Kunmadarasra hazavitt bennünket. A menekülés útvonalául a kukoricatáblák közötti földutat választotta. ( Oroszokkal nem találkoztunk, mert ők a szántó földeken át a községünket megkerülve, Kunhegyes, Kenderes irányába gyalogosan, meg lóháton elvonultak.)

Szerencsésen túléltük ezt a harci cselekményt a zsidó munkaszolgálatosokkal együtt, pedig hát pont a közepébe "cseppentünk".

A német harckocsi oszlopok október 11-én egész nap vonultak Nagyiván és a Hortobágy felé. Késő estére elhagyták a községünket, 12-én éjjel a német csapatok utóvédjét megtámadták az utánuk nyomuló szovjet egységek. Ez azt jelentette, hogy községünk az front vonalába került, bár a szovjet  egységek tovább vonultak Derzstomaj, Pusztakettős, Tiszaszentimre irányába.

A szovjet csapat egység október 14-én szállta meg községünket Azonnal parancsnokságot telepítettek a Földes patika mellett, Fodor doktor úr házába, a kunhegyesi út elején.

A következőkben elmondom, hogy a községünket hogyan adták át az érkező szovjet erőknek.

Mivel Takách főjegyző úr és családja nyugat felé menekültek, Sándor László segédjegyző úr és Kovács Ferenc főpénztárnok előtte való nap üzent néhány megbecsült, katonaviselt embernek. Tervük az volt, hogy egy küldöttség fehér zászlót lengetve vonuljon az érkező szovjet csapatok elé. Így állt össze a küldöttség: a segédjegyző úr, a főpénztárnok úr, Kovács Ferenc (egy diáktársunk édesapja), Kovács Gyula nagybátyám és Zsoldi Miska szomszédunk, (aki két éven át volt orosz fogságban. Gondolták, hogy az ott tanultak alapján valahogy megérteti magát a bevonulókkal. Aztán kiderült, hogy a "panye", meg az "igyi szuda" szavakat ismeri.) A kis csoporthoz csatlakozott Hardicsai Béla bácsi (egy idősebb diáktársunk édesapja), meg egy kárpátaljai asszony, aki valamelyest beszélt oroszul. Kora hajnalban indultak - fehér zászlót tartva a kezükben - a jórész lóháton, meg gyalogosan, vagy szekereken meg motorkerékpáron érkező katonaság elé. A küldöttségünk a községháza előtt találkozott a csapatok elejével (az iványi­ kunhegyesi-karcagi út találkozásánál).

A katonai egység parancsnoka - egy ezredes - név szerint bemutatkozott. A küldöttségünk igyekezett megértetni a parancsnokkal, hogy a községünk lakosait ne tekintsék ellenségnek, békés emberek laknak itt és nem tehetünk róla, hogy a németek megszállták az országot. Kérték, hogy biztosítsa a rendet, ne engedje a rablásokat és más atrocitásokat.

Az ezredes felvillanyozódott a kérés hallatán és azt válaszolta:

„Közös a gondolatunk, mert mi is rendet és fegyelmet akarunk. Ebben segítsenek. A

,

parancsnokságon jelentkezzenek többen policájnak, akik karszalagot kapnak és igazolást, hogy a rendet biztosítják. Bármilyen rendbontást, tolvajlást vagy kegyetlenkedést tapasztalnak - jelentsék, mert a katonáimnak ez szigorúan tilos! A község a szovjet hadsereg védelme alatt áll! A front még mozgásban van. Néhány nap múlva falragaszokon körhírré teszik a parancsnokság utasításait, amit mindenki köteles betartani."

 

Miután elköszöntek egymástól, mindenki ment a maga dolgára.

A „policájok” máris intézkedni kényszerültek, mert a Scheiner doktor úr háza előtti árokban fekvő, elesett német katona lábáról egy csavargó lehúzta a bakancsot. Kovács Feri bácsi összeszidta a hullarablót, a bakancsot visszahúzatta vele és elzavarta.

Október 15.-én a Nóborda utca végén lévő Zug Imre féle boltba mentem vásárolni. Az üzlet előtt találkoztam a téglagyári munkaszolgálatosok őrnagy urával. (Az őrnagy úr az oldalfegyverét megtarthatta!) Mellette két munkaszolgálatos haladt (még sárga karszalagosan) a Petre nevű ukrán hadifogoly tolmáccsal. Két fegyveres szovjet katona kísérte őket.(Az egyik megsebesülhetett, mert a feje - a sapka szélénél jól láthatóan fehér gézzel be volt fáslizva.) Később tudtam meg, hogy a Nóborda utcán végighaladva mentek a parancsnokságra jelentkezni.

Megismerve az őrnagy urat, zavaromban a kezemet a levente sapkámhoz emeltem, tisztelegtem és hangosan „Szebb jövőt” köszöntéssel üdvözöltem. Ő mosolyogva „Adjon Isten”- nel fogadta az üdvözlésemet

Napokkal később tudtuk meg, hogy a repülőtéren, a téglagyárban dolgozó, meg a Laci bácsiék tanyáján rejtőzködő összes zsidó munkaszolgálatos és a teljes magyar őrszemélyzet megmenekült. A szovjet parancsnokságon olyan 'menlevelet'  kaptak, hogy hazatérhettek, és nem vihették őket hadifogságba.

Ezek után a téglagyári bányagödörben elrejtett értéktárgyaikat - javarészt órákat, ékszereket- mindenkinek visszaadta a munkaszolgálatos bizottság.

Ezt a nemes tettet napokon belül mindenki tudta a községünkben!

Elmondhatom, hogy 500 munkaszolgálatos - hála az őrnagy úr előrelátó felderítői szakértelmének, a Laci bácsiék igaz emberségének, a kockázatot is vállaló magatartásának - megmenekült! Nem kellett nyugatra menniük a teljes létbizonytalanságba. (A Gergely halom melletti tanya kedvező adottságai folytán jó lehetőséget adott a rejtőzködésre, a túlélésre.) Ez a mentési akció nem volt veszélytelen. Akik ezt vállalták - nem rendelkeztek menlevéllel, vagy svéd diplomata útlevéllel, mint például Raul Wallenberg. De ő is, meg Laci bácsi is, meg az őrnagy úr is az életüket kockáztatták, mikor emberéleteket mentettek meg az értelmetlen haláltól.

Hosszú évek multán, munka kapcsolatba kerültem dr. Székely Gézával a Tiszai Vegyi Kombinát  (TVK) főtechnológusával. ő, mikor  megtudta, hogy kunmadarasi vagyok, elmondta,  hogy ő is munkaszolgálatosként dolgozott községünk téglagyárában, meg a repülőtéren. Még a sorstársainak neveire is emlékezett, majd elmesélte megmenekülésük történetét, mintegy hitelesítve mindazt, amit fentebb leírtam. (Sajnos ez a nagy tudású kollégám a TVK felé autózva vonattal ütközött és szörnyethalt...)

A munkaszolgálatosok megmenekítésének történetét, az ebben közreműködő személyek (az őrnagy úr és Laci bácsi) tevékenységét a feledés homálya fedi, sem a deportálásból hazatért zsidó madarasi lakosok, sem az illetékes hírközlő szervek nem híresztelték. Az elmondott emberbaráti cselekedettel ellentétben a zsidó madarasi lakosok ellen pogromot szerveztek ismeretlenek 1946 május 14-én.

Három deportálásból hazatért köztiszteletben élő honfitársunk: Neulander László, Klein Ferenc és Rosenthal Imre esett ennek áldozatul, mindhárman meghaltak.

Tették mindezt az ismeretlenek szülő falum örök szégyenére, mert ott évszázadokon keresztül békességben élte munkás életét zsidó és református és katolikus. Zsidó ellenességnek még a szikráját sem tudták felszítani.

De mi történt Fehér Laci bátyámmal és családjával a továbbiakban?

Az 1951/52 –es esztendőket jellemző "osztályharc", a "kuláküldözés" első transzportjával kitelepítették őket a Hortobágyra. Az ottani munkatáborban az embertelen megalázó körülmények között is becsülettel végezték a rájuk kiosztott munkájukat úgy, hogy még a fogva tartóik megbecsülését is kiérdemelték. A Gergely halom melletti tanyájukat elbontották, a vagyontárgyaikat széthordták. Egész életük küzdelmes munkájának az eredménye - senkiházi dologkerülők birtokába került... (megjegyzem, hogy a "kulákok" Hortobágyra történő kitelepítésének szervezője és bonyolítója dr. Scheiner Tibor, deportálásból hazatért - idősebb diáktársunknak az édesapja volt. Scheiner úr jól ismerte a repülőtéri munkaszolgálatosok megmenekülésének a történetét. Azt is jól tudta, hogy ebben a Fehér gazda minden veszélyt vállaló bátor kiáltását. Nem tett vele kivételt.)

A kitelepítésből évek múlva szabadulva soha többé nem jött vissza Kunmadarasra. Nem volt lelki ereje ahhoz ennek a talpig becsületes embernek, hogy egykori tanyájuknak és környékének esztelen pusztulásával szembesüljön.

A kunmadarasi katonai reptér németek által kezdett építésének rövid korszaka ezzel lezárult.

III. Az orosz (szovjet) megszállás korszaka.

A repülőtér félbehagyott építésének területét a szovjet hadsereg bevonulását követően, október 17-től november közepéig senki nem őrizte. Az ott tárolt építési anyag közprédává vált. A fenyőfa fűrészárút (lécek, deszkák, staflik, gerendák) és az értékesebb eszközöket (villanymotorok, kisgépek, kéziszerszámok stb.) teljesen széthordták, voltak, akik szekérszám vállaltak fuvarokat

Ez volt az u.n. "zabrálás" időszaka. A községi "policájok", meg a még meglévő csendőrség állománya együttesen sem voltak képesek megakadályozni az esztelen pusztítást, de nem tudták visszaállítani és megőrizni a község korábban megszokott közbiztonságát

A tolvajlásra hajlamos kis létszámú csőcselék - az orosz katonák közreműködésével - feltörték a koncentrációs táborokba elhurcolt zsidó vallású honfitársaink (korábban lepecsételt és őrzött) házait, üzleteit, a patikát és minden mozdíthatót elvittek. E kifosztási őrület következményeinek azok is ki voltak téve, akik a front közeledtével közeli tanyájukra távoztak, vagy nyugatra menekültek, így a községünkben lévő ingatlanjuk őrizetlenül maradt. A vandál pusztítást a mi családunk is megtapasztalta, mert a Nyulas kertben lévő méhesünket (40 jól felkészített és téliesített méhcsaládot) tönkretették, mielőtt haza szállíthattuk volna.

A repülőtéri kifutópályán az óriási méretű robbantási krátereket az oroszok ideiglenes jelleggel földdel feltöltötték, betömték, robotra rendelt helyi lakosok közreműködésével. Így könnyű - főleg román - felderítő gépek már le- és felszállhattak, de napirenden volt, hogy egy-egy gép leszállás közben a puha talajon megsüllyedt és felborult. Ilyen esetet magam is láttam.

Ahogy korábban már említettem községünk lakói tartottak attól, hogy a félbehagyott repülőteret a szövetségesek hasznavehetetlenné bombázzák és ez az esetleges légi bombázás településünk lakó házait, sem fogja kímélni. De - szerencsésem megúsztuk.

Viszont áratlanul német légitámadás érte a községet. Október végén történt, hogy Kun Ferkó komámmal (szomszédunkban laktak), talicskát tolva, a Nyulas szőlőbe igyekeztünk, hogy a méhesünk maradványiból valamit hazahozzunk. A  téglagyári iparvágány  mellett jártunk, ahol keresztül megyünk a vágányokon. A környező legelőt egy kis akácos liget határolta az egyik oldalon. Repülőgép zúgását hallottuk és 100-150 méter magasságban pillanatokon belül fölénk ért a német felderítő gép, majd a község fölött körözni kezdett. A Kopasz igazgató úr házában elszállásolt orosz katona géppisztolyból egy hosszú sorozatot lőtt a német gépre (természetesen találat nélkül). A gép visszafordult és erre válaszul géppuskával lőni kezdte a mezőt, ahol voltunk, majd a lakóházak felé elhúzott. Ijedtünkben a talicska alá bujtunk, majd mikor a gép elment, befutottunk az akácosba.  De a gép visszatért, most az akácost "sorozta" végig. Hallottuk, ahogy a fák koronáját szaggatják a becsapódó lövedékek. Újabb forduló után a vasútállomás felé húzott el és a vasúti őrház közelébe két bombát is ledobott. Az őrház nem sérült meg és személyek sem sérültek. Viszont keletkezett két 1,5 méter mély és 3-3, 5 méter átmérőjű bombatölcsér... A repülőgép innen a község felé fordult. Egy perc múlva két nagy erejű robbanást és több kisebb robbanást hallottunk. Hazaérve hallottuk, hogy az egyik bomba a Kohn Jóska bácsi boltja mellett Széll nevű kovácsmester házát és a benne lévő műhelyt találta telibe. A kovácsmester szörnyethalt, a háza és a műhelye romhalmazzá vált. Sajnáltam őt, mert sokszor megcsodáltam a "tűzkovács" acélformáló munkáját.

A családjának tragédiája ezzel nem ért véget. 1945. május közepe táján ugyanis a 4 éves kis unokája az út menti árokban egy fel nem robbant kisebb bombát talált. Gyanútlanul, mit sem sejtve megmozdította. A bomba azonnal robbant és a kisfiú meghalt. Édesapja - a népszerű Kovács kéményseprő mester - néhány hét múlva tért haza hadifogságból és a kisfia halála, annak körülményei - bizony megviselték. (Így utólag mondom, hogy ha az az orosz katona nem hősködik, és nem lő géppisztollyal a német repülőre, az nem dob bombát a lakott településre, talán ez a tragédia sem következik be. Talán ...)

(Bár ekkor már túl voltam életem legnagyobb, háború okozta tragédiáján, amely 1945. február 25.-én történt velem, Karcagon, a Kisállomás mellet a fel nem robbantott és nem őrzött német lőszerraktárban. Eddig az időpontig kedves emlékek kötődtek ehhez a környékhez, mert 8 éven át voltam bejáró diák Madarasról. Ez a velem kapcsolatos tragédia maradandó nyomot hagyott bennem.)

Minthogy 1944. október végéig a front nem stabilizálódott Kunmadaras környékén (jól mondta ezt az orosz parancsnok), községünkben, így nálunk is orosz katonák voltak elszállásolva. Előfordultak bizony erőszakos cselekmények is.

A következő, vakmerő vállalkozásra emlékszem:

A Kunhegyes és Tiszaszentimre felé vezető út torkolatában - a temető mellett - megállt egy délelőtt két német harckocsi. 6 fegyveres katona szállt le róluk - nyilván felderítők - és elindultak a kunhegyesi út bal oldalán, óvatosan lopakodva, a község központja felé. A Fodor doktor háza előtt megálltak és az éppen nyitott ablakon át bedobtak két kézigránátot, majd elindultak vissza a harckocsihoz. A robbanásokat követően egy orosz katona kiugrott az ablakon és pisztolyával a futó németekre lőtt. Senkit sem talált el közülük, de azok egy hosszú géppisztolysorozattal viszonozták a tüzet, és súlyosan megsebesítették az orosz katonát. A németek harckocsikhoz visszaérve felültek rájuk és elmentek Tiszaszentimre felé. Mint mondtam: vakmerő vállalkozás volt, mert a község tele volt orosz katonákkal, így a történet másképp is végződhetett volna.

A repülőteret egyébként 1945 tavaszáig nem vonták teljesen ellenőrzésük alá az oroszok, annak ellenére, hogy román kisgépek és orosz "Rata"-nak nevezett vadászgépek (több baleset bekövetkezte ellenére) le és felszálltak az ideiglenesen kijavított kifutópályán.

E részleges birtokba vétel időtartama alatt négy orosz katonanő látta el a repülőtér őrzését. (Ezek a nők egy üres benzines hordóban melegítettek maguknak fürdővizet, így tisztálkodtak meztelenül. Esetenként az arra járó és leskelődés ("kukkolás") céljából megálló férfiakat elkapták és mai zsargonban mondva "szexuális szolgáltatásra" kényszeríttették őket.

Érdekes látványa volt annak az időnek, a repülőtér közelében egy kétpúpú tevével szántó parasztgazda. A két lovát elvitték az orosz katonák, de helyette a tevét adták cserébe. Hogy ez az állat honnan, és hogy került ide, a községünkbe, örök rejtély marad. (Későbbi sorsáról annyit tudok, hogy 1947-ben az éledező budapesti Állatkert átvette és helyette két gebelovat adott cserébe.)

Ez az 1945/46-os tél a kisebb nagyobb atrocitások időszaka volt. Bujáki Sanyi iskolatársamat és Retzel Henriket (korábban futballmeccs során említettem) minden indoklás nélkül agyonlőtték. A katonák büntetlenül megúszták az esetet.

Ebben az időben már szállították az oroszok a magyar és a német hadifoglyokat a Szovjetunióba, lezárt marhavagonokban. Ha valakinek sikerült megszöknie a szállítmányból, a hiányt az orosz kísérő személyzet az éppen a közelben tartózkodó, bámészkodó és mit sem sejtő ember elfogásával és a vagonba zárásával pótolta. Fontos, hogy a létszám meglegyen... Öt-hat madarasi ember jutott erre a sorsra, mert véletlenül a vasútállomás környékén járt és elfogták. Bizony csak évek múlva került haza a fogolytáborból.

Tragikus eset is előfordult.

Egy alkalommal két orosz katona éppen a kunmadarasi vasútállomáson egy kályhacső darab miatt lőtte le egymást a veszekedés végén. Az egyik azzal érvelt, hogy ő a frontra megy, és a vagon kályhájához ezért őt illeti a kályhacső. A másik meg azt bizonygatta, hogy ő végigharcolta a háborút, megy szabadságra, ezért neki van joga s kályhacsődarabhoz, hogy a vagon kályhájában fűteni tudjanak. A végén két géppisztolyból egyszerre adtak le egymásra rövid sorozatot... Az egyik katona azonnal meghalt, a másikat kórházba szállították, szállítás közben halt meg.

1945. május elején (a háború vége előtt néhány nappal) szomorú eseménynek voltunk tanúi. Az akkori községünk akkori orosz parancsnokának tudomására jutott, hogy a vasúti temetőben (mint már említettem) nyolc német katona holt testét hantolták el korábban. A parancsnok - a "robotra" összeszedett emberekkel a tetemeket kihantoltatta és a karcagi-Nagyút és a vasútállomáshoz vezető út elágazásánál az úttestre kidobáltatta. A paraszt emberek, akik lovas kocsival tudtak még közlekedni (nem rekvirálták el) nem tudtak ezen az úton járni, mert a lovak földön fekvő emberi hullákon nem gázolnak át... Útcéljukat így csak jelentős kerülővel tudták elérni.

Az egyre melegedő időjárás következtében a tetemek orrfacsaró bűzt árasztottak és akkor a döglegyekről még nem is beszélek ...

Végül Lázár Dezső doktor úr, aki a tisztiorvos feladatkörét látta el ebben az időben, Ruszki Palival (első világháború után itt maradt orosz hadifogollyal) mint orosz tolmáccsal, megkereste a parancsnokot és felhívta a figyelmét a fertőzés veszélyre. Egyben a lakosság követelését továbbította, hogy embernek kijáró tisztességgel temessék el a katonák maradványait, a sírkereszteket is helyezzék vissza a sírokra. Hivatkozott a nemzetközi hadijogra is. Az orosz parancsnok éktelen haragra gerjedt. "Lefasiztázta" a doktor urat és pisztolyt rántva megfenyegette, hogy lelövi őt. A doktor úr nem volt ijedős (néhány nap mulva 1945 május 9-én katonaorvosként is szolgált a hadseregben), szétnyitotta a mellén az inget, és azt kiáltotta, hogy: "akkor lőjön le, ezért még hősi kitüntetést is kaphat...!" A tiszt erre megszeppent és nagy dühösen mintegy elzavarta őket, de intézkedni kényszerült. Még aznap visszatemették  az elesett  német katonák  maradványait  oda, ahonnan kihantolták őket. A mai napig ott nyugszanak (bár a sírokat jelző fakereszteket a cigányok elvitték tüzelőnek az idők folyamán ...)

Néhány nap múlva- 1945. május 9-én a németek kapituláltak, a békeszerződést aláírták.

Aznap Kunmadaras Református templomának szép hangzású harangjaival óránként öt percen át harangoztak, mintegy mindenkinek tudtára adván a jelentős eseményt: vége a háborúnak.

Megkezdődött a háború okozta pusztítás maradványainak eltakarítása, az újjá építés gigászi munkája. A hétköznapi életét ki-ki a soron következő tennivalók végzésével töltötte ki.

De porondra lépett a politika: megkezdődött a pártoskodások - előttünk korábban ismeretlen jelenségének - korszaka. Ebben természetesen az akkor megalakult Kommunista Párt (MKP) vitte a prím szerepet, korábbi, dicstelen történelmi múltjának szellemében.

Az építésében félbe maradt német katonai repülőtér további sorsáról, esetleges hasznosításáról e miatt a hatalmi vetélkedés miatt nem történt intézkedés, mivel az illetékesek nem tudtak megállapodni. A szovjet haderő kivonulása utáni hasznosításról a mai napig nincs érdemi döntés.

A kommunista pártvezérek "jövőt építő" szándéka az volt, hogy: 'le kell bontani mindent, amit a nácik építettek, a fasizmusnak még a nyomait is el kell tüntetni, hogy semmi se emlékeztesse rá az embereket!.

Hozzá is fogtak. Nagy "dirrel-dúrral" először a tető alá nem hozott téglaépületek falazatát kezdték bontani. A kezdeményezés sikertelenül fejeződött be, mert a németek a téglákat acélbeton "habarcsba" ágyazták, emiatt a falazat bontása csak tégla törmelék minőségben valósult meg, ami ismételt beépítésre alkalmatlan. (A nagy szilárdságú acélbeton alkalmazása egyrészt a felszálló repülőgépek által keltett u.n. lökéshullámok mikro rezgéseinek károkozását lett volna hivatott kivédeni, másrészt az épület "bombabiztonságának" növelésére szolgált.)

Közben az egyik értelmi szerző még azt a kérdést is felvetette, hogy mi legyen az 1200 méter hosszú és 60 méter széle kifutópályával, ami a szántóföldből lett kihasítva?

Annak érdekében, hogy a kifutópálya esetleges bontása után a területet a környező szántóföldekkel egy síkba hozzák, és művelésbe fogják, a következő munkákat kellett volna elvégezni:

-               El kell bontani az 50 centi vastagságú, igen jó minőségű betonpályát, de hogyan bontsák el?

-               A betonpálya alatti 70 centiméter vastagságú bazalt zúzalékból  készített ágyazatot­ ami kb. 1000 m3 mennyiségre tehető - ki kell termelni, de kitermelés után hova helyezzék el?

-               Mind a kibontott betont, mind a kitermelt zúzalékot hova tudnák felhasználni?

-               Végül - ha sikerül ezeket a munkákat elvégezni és a törmelék tárolási helyéről dönteni - az 1200 méter hosszú és 60 méter széles visszamaradó "árok" betemetésére honnan vegyenek annyi földet, amivel lehetővé válik a feltöltés és az eredet állapot helyreállítása?

Egyre zseniálisabb ötletek születtek.

Volt olyan elképzelés, hogy konzervgyárat kell ezen a területen létesíteni, és így hasznosítani az épületeket. Elvetették az ötletet mondván, hogy a környéken nem települtek bolgárkertészetek, amelyek el tudnák látni a konzervgyárat nyersanyaggal. Miután ezt az ötletet elvetették, javasolták, hogy létesüljön cukorgyár a repülőtér területén, hisz a madarasi határban bőven termelnek cukorrépát, amivel a gyár igényét ki tudnák elégíteni. Igenám, de Kabán és Szolnokon már működik cukorgyár, amelyek a környéken - így a Madarasan termelt cukorrépát is feldolgozzák ...

A huzavona nem tartott sokáig. A háborút követő újjáépítés időszaka gyorsan eltelt. A második választás - ez volt az u.n. "kékcédulás" választás - eredményeként a Kommunista Párt megszerezte a hatalmat és ezzel megkezdődött a Rákosi-Gerő­ Farkas vezérkar országlása, amelynek eredményeit megéltük, törvénytelenségeit megismertük.

IV. Kunmadaras repülőterének sorsa az 1949. és 1957. közötti években.

A Kunmadaras Elöljáróságának és az illetékes párt korifeusoknak nem kellett sokáig törni a fejüket, a repülőtér hasznosítását illetően. Elkezdődött a "Hazánk nem rés, hanem bástya a béke frontján" jelszavával meghirdetett politikai mozgalom időszaka. Ennek szellemében a hadsereget erősíteni kellett, mert déli határunkon ott "acsarkodott" az "imperialisták láncos kutyája", Titó hadserege, ahogy azt a falusi párttitkárok egyre emlegették.

Az elmondottak ismeretében a párt illetékesei úgy döntöttek, hogy Kunmadaras határában a félbehagyott repülőtéren katonai bázist létesítenek és megkezdik a harci repülő pilóták kiképzését. Ezzel levették a Községi Elöljáróság válláról a gondot, amely a terület további hasznosításának ügyében jelentkezett.

Ezt megelőzően a repülőtér mellett, a "Kis-Kemecsi" néven ismert kőműves mestertől elvett területen gépállomást létesítettetek, egy új épülettel. (A kőműves mester - apa és fia együtt dolgozva - ellátta Kunmadarast és környékét kiváló minőségű beton-mozaik és műkő lapokkal. Becsületes munkája miatt igen népszerű volt a községben.)

A gépállomás területének kiegészítéséül birtokba vették a vasút állomás melletti kis fenyőerdőt Ebben a fenyőerdőben, bejáró diákkorunkban - főleg a téli időben - romantikus hangulatú indiánosdit és bújócskát játszottunk a korai vonatunk érkezése előtt....

A gépállomásnak nem volt igénye erre a kis erdőre, ezért kivágták az összes, kb. 40- 50 éves vörös és fekete fenyőfákat. Egyidejűleg elbontották az évtizedek óta itt álló 1848-1849-es szabadságharc elesettjeinek hősi emlékművét. (Mondanom sem kell, hogy kiépített út híján a gépállomás területe az őszi esőzések beköszöntét követően sártenger volt. Gyakran még a munkagépek is elakadtak az udvarán.) E kezdetleges körülmények között üzemelő gépállomásunk a "Falu fejlődésének szocialista bázisa" volt, mert Lenin elvtárs ezt így határozta meg.

A repülőtéren megindult a harci kiképzés, a Szovjet Légierő agyonhasznált gépei települtek ide, ezeken kezdték a gyakorlatokat a bátor pilóták. Utóbb a léglökéses (u.n. turbó meghajtású) gépek is szolgáltak itt és végezték nap-mint nap a manővereiket. Természetesen a kiképzésnek voltak gyászos napjai is, magam három esetről tudok, mikor a repülési gyakorlatokat végző gép lezuhant és a jól képzett, fiatal pilóta is meghalt, vele pusztult.

Egy alkalommal kisebb zendülés is előfordult, mert a pilóták megtagadták a selejtes gépekkel történő felszállást. Farkas Mihály maga jött le Kunmadarasra, lecsitítani a zendülést. Ezt követően 1951. november 4.-én Rákosi Mátyás és Farkas Mihály együtt látogattak el a kiképzőbázisra. Ezután aztán a lehasznált szovjet gépeket kivonták a forgalomból, többet nem repültek velük.

A korszellemnek megfelelően az "éberség mindenekelőtt" irányelvnek szellemében a repülőtérre külön egységet telepítettek az Államvédelmi Hatóság (ÁVH=ÁVÓ) alakulataiból. Ez az önálló egység nyomozókból, vizsgáló tisztekből, verőlegényekből összeállított törzse megkezdte "áldásos" működését.

Itt tartották fogva, és kíméletlen vallatásnak vetették alá Molnár Imre (Molnár Mici néven ismert) kunmadarasi cipőkereskedő barátunkat.

De az ÁVH vendégszeretetét "élvezte" és szenvedte hosszabb időn át Sarkady János bácsi, a kunmadarasi vasútállomás főnöke (Sarkady Jancsi, Babu, Sanyi és Zsóka egykori diáktársaink édesapja), valamint helyettese, Fügedi úr, a forgalmi szolgálattevő beosztásban tevékenykedő vasutas is. Minderről akkor - természetesen - mit sem tudtunk, mint sok más, titokban maradt esetről.

Arról, hogy az "éberség szelleme" miként uralkodott és hatotta át a mindennapokat a repülőtéren - egy megtörtént esetet említek.

A nyári vakáció idején több madarasi diáklány és diák dolgozott alkalmi munkában a repülőtéren. Az egyik diáklányt - T. Kun Punyit - váratlanul magához hívatta a politikai tiszt, és durva hangnemben utasította, hogy azonnal hagyja el a repülőtér területét úgy, hogy senkitől el sem köszönhet. A Tanácsházáról telefoni értesítést kapott ugyanis, hogy a diáklány kulák családból származik, ezért nem dolgozhat a repülőtéren.

A többi diáktárs csodálkozására, - a goromba utasítás értelmében -, elköszönés nélkül kellett távoznia egy ártatlan szép kis diáklánynak, mert "potenciális veszélyforrást” jelentett az éberség rendíthetetlen őreinek véleménye szerint.

Ekkor kezdődött a megbízhatatlannak ítélt személyek és családok kitelepítése országos viszonylatban, így Kunmadarasról is. A törvénytelen döntést embertelen, megalázó módon hajtották végre a hatalom emberei. A kitelepítettek "kényszer lakóhelyéül" a Hortobágy pusztáján létesült gazdaságok juh hodályait jelölték meg. Községünkből 45 családot (120 embert, felnőttet és gyereket) szedtek össze úgy, hogy egy óra időtartam alatt a legszükségesebb holmijukat összekészítve, batyuba kötve kellett elhagyniuk otthonaikat, ingatlanjukat.

Tudjuk, hogy nálunk a kitelepítendők névsorát Scheiner Tibor főorvos úr segédletével állították össze. Scheiner főorvos úr a községünk legmegbecsültebb lakosa, orvosa volt (Scheiner Tibor- "Nyöszi"- diáktársunk édesapja.)

A kitelepítettek e munkatáborok 1953.-ban végrehajtott feloszlatása után nem térhettek vissza Kunmadarasra, egykor elhagyott jogos tulajdonukba. Gyakori eset volt, hogy házaikba, lakásaikba repülőtéri alkalmazottakat, repülőtiszteket költöztettek be.

A háború végéig félkész állapotban maradt repülőtér létesítményeit politikai foglyok és kuláknak minősített munkaszolgálatosok alkalmazásával üzemelésre,  kész állapotra befejezték, a rendeltetés szerinti használatra alkalmassá vált  (1951). Megépült a 2500x80 méteres beton, és a 2400x10 méteres füves leszálló és felszálló pálya.

A gyakorló repülések mindennaposak voltak. A le- és felszálló sugárhajtású gépek zaja, a gyakorlás közben bekövetkezett "hangrobbanások" olykor elviselhetetlenek voltak, és megszüntették a korábban békésnek mondott községünk nyugalmát. De ki mert ezidőtájt ezek ellen szót emelni?

A repülőtér idetelepülése - meg a korábban említett "éberségi" szempontok miatt községünk nem fejlődhetett, de nem engedélyeztek korszerűség megkívánta fejlesztéseket, pl. a Berekfürdő, valamint Tiszaörs fürdő gyógyvizeinek hasznosítása érdekében sem. Pedig külföldi vállalkozók készek voltak itt beruházni. Elutasították őket. Idegenek még a környéken sem jelenhettek meg!

Ha Berekfürdőbe tartó, vagy a Hortobágyra utazó külföldi, véletlenül Kunmadaras környékére tévedt, a külföldi rendszámú gépkocsiját látva megállították, és olyan igazoltatási tortúrának vetették alá, hogy azt megúszva, a tapasztaltak alapján még környéket is elkerülte a későbbi útjai során.

1954.-ben a repülőtér kiképző állományába vezényelték dr. Hagymássy Jenő repülőmérnököt. ő magas szintű, szakirányú műszaki képzettséggel rendelkezett és az orosz, a német és az angol nyelvet anyanyelvi szinten beszélte. Szervezése és irányítása mellett kiváló szakmai felkészültségű, páratlan manőverezési képesítésű berepülő-oktató-gyakorló pilóta állományt neveltek, amely az akkori Néphadsereg legkiválóbb harci-repülő gárdáját képezte.

Közismert a tény, hogy miután Magyarország a Varsói Szerződés védelmi rendszerének tagja lett, a Magyar Légierő, így a kunmadarasi légibázis szerepe is felértékelődött. A repülőtéren a gépek éjszakai le-és felszállását vezérlő/biztosító korszerű berendezéseket telepítettek. Ebben az időben több nagyméretű földalatti üzemanyag tartályt is elhelyeztek. A tartályok szakszerűtlen korrózió elleni védelme miatt a kilukadt tartály-paláston átszivárgó kerozin óriási környezetszennyezést és károkat okozott a repülőtér üzemelése során, sőt a szovjet csapatok hazatelepülése után is. Ezidőtájt földalatti hangárokat és raktárakat is építettek. A hangárok gépek fogadására és tárolására is alkalmasak voltak. A raktárakban - a szóbeszéd szerint – atombombákat is tárolhattak. De vannak olyan soha nem látott méretű és vastagságú acélszerkezetű ajtók is ezeken a raktárakon, amelyeket - az újságírók riportjának tájékoztatása szerint - a mai napig nem tudtak kinyitni, a kombinált zárszerkezet miatt.

Mindezeket a híreket persze tényekkel, egyértelműen, nem tudták igazolni a tájékoztatók. Találgatások persze élnek...

A kiképzést fokozott intenzitással folytatták. A korszerű, hangsebességet meghaladó gyorsaságú, sugárhajtású gépek gyakorlatozás közben sűrű hangrobbanásokkal zaklatták a községünk nyugalmát. Több kémény is el kellett bontani és újra falazni, mert a hangrobbanás lökéshullámai kárt tettek bennük. (A nagyiváni tanácselnök pert is nyert a repülőteret üzemeltetőkkel szemben és kártérítést is kaptak.)

V. A repülőtér élete 1956. október 23.-át követően, a második szovjet megszállás idején.

Elmondom, hogy az 1956. -1957. években a Karcag-Berekfürdői Üveggyár mérnöke voltam. Ebben a minőségben több repülőtéri pilótával ismerkedtem meg, egyikkel közülük hetenként két alkalommal sakk partit játszottunk.

A megismert pilóták mindnyájan korrekt, hazafias szellemű, kiváló szakmai felkészültségű emberek voltak. Többnyire velem egykorúak, de voltak köztük néhány évvel idősebbek is. Tisztelettel és megbecsüléssel emlékezem reájuk még ennyi idő - 54 év - távlatából is.

1956 nyarán - mint mindenhol az országban - érzékelni lehetett azt a feszültséget, amit a rendszer iránti elégedetlenség okozott. Változás igénye élt az emberekben.

Ez a mi köreinkben is így volt. Katonai dolgokról- a természetes tapintatból adódóan - nem beszéltem ezekkel a pilótákkal. Nem érdeklődtem álláspontjuk felől a belpolitikai helyzetet illetően.

Azt azonban - bizalmasan - többször is elmondták, hogy miként bánnak velük a továbbképzésre érkező szovjet tanácsadók. Feszélyezi őket, hogy az itt megszokottnál alacsonyabb - jóformán gyerekes - színvonalú előadásokat tartanak a magyar pilóták számára. Ennél a képzési szintnél jóval többet kaptak a magyar oktatóktól, ennek alapján a tudásuk is alaposabb, mit a szovjet előadóké. A magyar pilóták is többször jártak a Szovjetunió kiképző bázisain. Ott szakmai tudásuknak és felkészültségüknek megfelelő képzésben részesültek, amellett egyenrangú partnerként kezelték őket. (Itt jegyzem meg, hogy az Üveggyár URH sávos rádiójával minden repülés közben folytatott párbeszédet, utasítást, navigációs tanácsot lehetett hallgatni. Egyszer meg is említettem nekik ezt a tényt, de legyintettek, mondván: a navigációs párbeszédek nem képeznek katonai titkot.)

Az 1956. október 23.-a és november 4.-e közötti eufórikus hangulatban meghozott döntéseinket helyeselték és támogatták. Részt vettek a Karcagi Forradalmi Tanács munkájában. Ahogy akkori zsargonban mondták: "átálltak a nép és a forradalmunk oldalára" és öntudatosan ki is jelentették, hogy ők - mint a Néphadsereg katonái - a népért vannak, és a népet szolgálják. Ugyanilyen nyilatkozatot fogalmazott meg és hozott nyilvánosságra a Karcagi Tüzér laktanya parancsnoka is.

Mindkét katonai Egység megfontolt, páratlan segítő szándékú parancsnokai - dr. Hagymássy Jenő százados a Kunmadarasi repülőtér parancsnoka és Antall József százados a Karcagi Tüzér laktanya parancsnoka - a Karcagi Forradalmi Tanács Honvédelmi Bizottmányának irányítói voltak, (amelynek én is egyik tagja voltam). Nagyon sok intézkedést valósítottak meg a közrend biztosítása, valamint a közellátás zavartalan folyamatossága érdekében. Tevékenységükkel megelőzték azt, hogy bármilyen atrocitás, pogrom, megtorlás történjen, pedig voltak, akik ezek valamelyikét szerették volna kiprovokálni.

Sokat köszönhet mindkettőjüknek Karcag és Kunmadaras lakossága egyrészt a fent elmondottak miatt, másrészt azért, mert az 1956-os Forradalmunk és Szabadságharcunk eszméit védték, a nép akaratát törekedtek érvényre juttatni. Mindezt önzetlenül, meggyőződésből tették.

A repülőtéri tisztek saját motorkerékpárjukon hordták szét a környező községekbe a hirdetéseket, a röpcédulákat, a Karcagi Forradalmi Tanács tájékoztatásait, döntéseit. Két alkalommal még repülőgépekről is szórtak közérdekű felhívásokat, röpcédulákat. Egyszóval - mindenütt segítettek, ahol erre szükség volt.

A két hétig tartó önfeledt lelkesedésünket, a szabadság érzését, a jobb jövőbe vetett minden reményünket az 1956. november 4.-e hajnalán bekövetkezett szovjet beavatkozás egyik óráról a másikra tönkrezúzta.

Nagy Imre miniszterelnökünk kora hajnali drámai felhívását a rádión meghallgatva már hajnali 5 órakor az üveggyárba mentem. A szolgálatban lévő olvasztó mester - Márkus Jani bácsi – társaságában tárgyaltuk a bekövetkezett eseményeket. Vigasztaltuk egymást, de a teljes bizonytalanság és kilátástalanság ismeretében- ez bizony nem volt egyszerű.

Beszélgetésünknek egy telefonhívás vetett véget: emlékezetem szerint dr. Hagymássy százados, vagy a helyettese Czitán Mátyás hívott a repülőtérről. Mint a Honvédelmi Bizottmány tagjával, közölték velem, hogy a repülőteret a szovjet csapatok megszállták, körülzárták. A repülőtér állománya nem tanúsított ellenállást a harckocsi támogatással bevonuló nagyszámú gépesített gyalogsággal szemben, az ellenállás különben is értelmetlen emberáldozatokat követelt volna. Ezt, pedig mindenképpen el akarták kerülni. Tankelhárító fegyvereik különben sem voltak. Befejezésül közölték, hogy: "Hozzátok, az üveggyárba is hamarosan ellátogatnak ..." (Közbevetőleg elmondom, hogy Berekfürdő és az Üveggyár Forradalmi Munkás Tanácsának elnöke voltam.)

Félórányi idő elmúltával az üveggyár előtt megállt egy szovjet katonai teherautó, rajta 6 vagy 8 géppisztolyos katona, egy őrnagy és egy százados parancsnok vezényletével. A gyári portán udvariasan beengedtük a két tisztet. Én az akkor még friss - egyetemen szerzett - orosz tudásommal tájékoztattam őket, hogy az iskolai orosz tanárért - Laczkó Györgyért - küldök, hívatom őt, ő fog tolmácsolni közöttünk. Az őrnagy helyeslően bólintott. A tanár barátom érkezéséig bevezettem őket az üveghuta csarnokába, ahol megmutattam az üvegfúvók munkáját. Tetszett nekik a munka, elismeréssel szemlélték. Közben hiányos orosz tudásommal próbáltam megmagyarázni nekik, valahogy így: "Mi nem vagyunk fasiszták, de Nagy Imre miniszterelnökünket követjük, és a népnyúzó Rákosi, Gerő és társai ellen keltünk fel. Őket a nép elzavarta, mi pedig dolgozni akarunk szabadságban, ahogy most is tesszük".

Az őrnagy (emlékezetem szerint a bemutatkozáskor Ivanyenko nevet mondta) az elmondottakat helyeslően vette tudomásul és valahogy így válaszolt: "Mi a politikai harcokba nem avatkozunk bele. Katonáimnak és nekem az a feladatom, hogy a rendet biztosítsam. Dolgozzatok tovább, de biztosítékot kérek arra, hogy fegyveretek nincs, és fegyveres támadásra nem készültök, azzal nem kell számolnunk".

Erről biztosítottam. Egyben közöltem vele, hogy békés a szándékunk, amiért én, akit munkatársaim megválasztottak - személy szerint felelősséget vállalok.

Az őrnagy erre azt válaszolta, hogy: "Ebben az esetben a gyáratokat nem kell átvizsgálni és megszállni." Majd megkérdezte: "Segíthetek-e valamiben?"

Időközben megérkezett Laczkó Gyuri barátunk, orosz tolmácsunk, és segítségével a fentebb elmondottakat alaposabban megbeszéltük.

A segítségre, vonatozó kérdésre válaszolva elmondtam, hogy nagy segítség lenne számunkra, ha egy teherautót kölcsönözne. A berekfürdői iskolának ugyanis mi szoktuk az üveggyár teherautójával a téli tüzelőt leszállítani, de a mi kocsinkat jelenleg javítják. A tüzelő szállítása, pedig esedékes volna.

Erre az őrnagy ott helyben intézkedett. Laczkó tanár úr a katonai teherautóval átment Karcagra és az orosz kiskatonák még a szén felrakásában, meg az iskolai tárlóhelyre történő lerakásában is segédkeztek.

Az őrnagynak és a századosnak egy-egy saját készítésű színes üveg dísztárgyat adtam viszonzásul a szívességükért. Majd átvezettem őket az üveggyárral szemben, az út túloldalán, abba az üvegházba, amit a fürdő thermál vizével fűtöttünk és primőr konyhakerti növényeket termeltek benne. Az üvegházban paradicsomot és zöldpaprikát szüreteltek, ami novemberben már ritkaság számba ment. Itt mutatóba kaptak kb. 1-1 kilónyi zöldpaprikát és paradicsomot, amit örömmel elfogadtak.

(Közbevetőleg elmondom, hogy Ivanyenko őrnaggyal soha többé nem találkoztam. Viszont annyit megtudtam, hogy amikor 1956 végéig a karcagi börtönben letartóztatásban voltam "az ellenforradalmi tevékenységem" miatt - egy alkalommal a gyárban keresett személyesen. Ott közölték vele a tényeket. Erre átjött Karcagra és a rendőrséget és Kovács Istvánt az akkor ujjá alakult MSZMP titkárát is megkereste. Kérte, hogy engedjenek ki, mert - mint mondta - "ez az ember nem lehetett ellenforradalmár, valami tévedésről lehet szó". A kérésre azzal reagáltak a megkeresettek, hogy megfenyegették mondván, hogy a Szovjet Nagykövetségre fognak telefonálni, jelentve, hogy beavatkozik Magyarország belügyeibe.)

Másnap - november 5.-én - átmentem a repülőtérre, hogy tájékozódjam a megszállás körülményeiről és további kilátásainkról. Dr. Hagymássy Jenő parancsnokkal és a helyettesével Czitán Mátyás századossal beszéltünk a megváltozott körülményekről. Bizony - borús hangulatú beszélgetés volt. Elmondták, hogy a repülőteret milyen "cselesen" foglalták el a szovjetek. Zajtalanul, vaksötétben, még kora hajnalban, a korábban már említett földúton (a "sóúton'') Kenderes felől vonultak fel a szovjetek kb. 15-20 tankkal és körülzárták a repülőteret. Helyismerettel rendelkező magyar KGB-s, vagy ÁVH-s ügynökök vezették a harckocsi oszlopot. Még a repülőtér főbejáratát is lezárta egy tank.

Később tudtam meg, hogy a megszállók nem engedték meg, hogy a repülőgépeket a közelgő tél miatt "téliesítsék", a szükséges ápolási munkákat elvégezzék.

Biztos vagyok abban, hogy ezek a vandalizmusra utaló cselekedetek és döntések nem Ivanyenko őrnagy utasítására történtek, hanem az ÁVH-s ügynökök egyéni kezdeményezései voltak. De, hogy miért jártak így el - örök titok marad....

A repülőtéren egyébként az 1956-os év hátralevő két hónapjai tétlenségben, bizonytalanságban teltek.

A pilóták közül kevesen írták alá a Kádár -féle hűségnyilatkozatot. Aki aláírta, az is valami kényszerítő körülmény hatására tette azt. Az aláírók közül többen még az u.n. "pufajkások"-nak nevezett karhatalmi alakulatba is beálltak, sőt "verőlegényekké" is felcsaptak (pl. Dolmány főhadnagy.)

Az aláírást megtagadók közül többen disszidáltak.

Dr.Hagymássy Jenő parancsnok és a helyettese Czitán Mátyás százados- több más tiszt társukkal együtt - embertelen megtorlás áldozatai lettek.

A politikai helyzet konszolidálódását követően teljesen szovjet irányítás alá került a repülőtér. Mintha mi sem történt volna - újra megindult az élet, még ha kezdetben nyomasztó légkörben is.

Amikor a karcagi születésű, „nagytudású” Czinege Lajos lett az ország honvédelmi minisztere, a repülőtéren felgyorsított fejlesztés kezdődött. (Czinege Lajos a Varsói Szerződés nevű katonai szövetség vezetőségében jelentős funkciót töltött be). Külön "zseniális ötlet" volt részéről, hogy Kunmadaras és Nagyiván közös határ részét a nagyrétet - (a Hortobágy határának szélén) a Varsói Katonai Szerződés repülőinek közös használatára, bombázó gyakorlótérré nyilvánították. (Utóbb ezt a területet Természetvédelmi Területté minősítették). Ez a terület a Nagykun Vadász Társaság vadász területe volt eredetileg. Elnöke Kovács Gyula nagybátyám volt). Előfordult, hogy amikor vadkacsára, vadlibára vadásztak, egy fél napig sem tudtak kijönni a földbeásott vadász lesből a bombázások miatt, mert a terület lezárására kirendelt kiskatona elfelejtette őket értesíteni a gyakorlat befejezéséről.

A repülőtéri fejlesztéseknek árnyoldala volt, hogy a környéken nem engedtek beruházást, mint erről már beszéltem, de jótékonyhatása volt, hogy mintegy 400 madarasi lakosnak adott munkalehetőséget, kedvező kereset mellett.

Ez időtájban a repülőtéren 8000 főre tehető létszámú közösség élt, tevékenykedett, beleértve a katonaságot is. A reptéri katona feleségek vásárlókedve jó költekezési adottságokkal párosult, a piacokon, üzleteken fellendítették a forgalmat A madarasi asszonyokkal - sokan közülük - baráti kapcsolatot is ápoltak.

Különösebb zavart nem okozott községünk életében a szovjet katonaság jelenléte, persze kisebb problémák esetenként adódtak.

Egy alkalommal a repülőtér főbejáratán nagy sebességgel kihajtó teherautó nem adta meg az elsőbbséget a Karcag-Kunmadarasi főúton szabályosan közlekedő Trabant gépkocsinak. A Trabanttal ütközött, a Trabant vezetője, Dr. Thúri, 30 év körüli községi állatorvosunk azonnal meghalt. A teherkocsi vétkes vezetőjének felelősségre vonása - ismereteim szerint - elmaradt. (Ebben talán szerepet játszott az is, hogy az áldozat családja hortobágyi kitelepített volt.)

A vasút melletti temetőn áthaladó részeg szovjet katonák az útjukba eső síremlékeket ismételten megrongálták. Ebben a pusztításban segítségükre voltak azok a cigány nők, akik a temetőben a katonáknak "szolgáltatást" nyújtottak - jóllehet ezt a parancsnokság szigorúan tiltotta és a fegyelemsértőket szigorúan büntette.

Gyakran előfordult, hogy a katonák a művelés alatt álló mezőgazdasági területen nyulakra vadászgattak, veszélyeztetve ezzel az éppen ott dolgozó paraszt emberek testi épségét. Amellett "ritkították" a vadállományt is. A Kunmadarasi Nagykun Vadász Társaság elnöke (a nagybátyám), egy orosz tolmács és a vadőr társaságában felkereste a repülőtér parancsnokát és panaszt tett. A parancsnok segítőkésznek bizonyult. Köszönte, hogy hozzá fordultak, és elmondta, hogy ő szigorúan tiltja az engedély nélküli vadászatot, mert az bizony orvvadászat, és büntetendő. Majd magához rendelte a repülőtér külső körzetében éppen őrszolgálat teljesítő katonákat és sorba állítva őket, biztatta a vadőrt, hogy válassza ki közülük, melyik volt, aki lövöldözött. Azt szigorúan megbünteti. A vadőr nézegette a katonákat, de választani nem tudott közülük, mert mint mondta: mind egyformák, másrészt ő messziről látta az esetet, így senkit nem tud felismerni. A Vadász Társaság elnökének tetszett a parancsnok eljárása. Mikor a parancsnok "oszolj''-t vezényelve elbocsátotta a katonákat, megkérdezte a parancsnokot, hogy nem volna - e kedve egy-egy alkalommal részt venni a Társaság körvadászatain. Mint mondta:" Vadásztársaságunk szívesen lát 'vendégvadászként' olyan embert, mint Ön, aki készségesen segített nekünk. Erre törvényes lehetőségünk van, vadász lőfegyvert is tudunk adni. Ezen kívül hozzon magával 3-4 kiskatonát is hajtónak, akiket megfizet a Társaságunk ..."

A parancsnok örült a meghívásnak, megölelgetie a nagybátyámat (akit ettől kezdve "Gyula bácsi"-nak szólított) és elmondta - a tolmács fordította - hogy ő is vadász és örül, hogy itt is hódolhat vadász szenvedélyének. Három nap múlva részt is vett egy körvadászaton, 3 katona jött hajtónak, akik a hajtásért 450 forintot kaptak fejenként, ami akkor 20 üveg, vagy 20 korsó sör vásárlására elegendő volt. Minthogy forinthoz nem juthattak az állomány tagjaiként, ez bizonyára jól jött számukra.

A kiváló, fegyelmezett vadász társnak bizonyult parancsnok két vadnyulat, vagy két fácánt vihetett  haza a "terítékből".

Ez a véletlenszerű kapcsolat a későbbiekben is gyümölcsözőnek bizonyult.

A Vadász Társaság ugyanis a vadak téli ellátásához korábban bérelt teherkocsival szállította ki az élelmet - szénát, kukoricát - a vad etetőkhöz.  Nagybátyám megemlítette ezt a gondjukat a parancsnoknak, - most már a "vadásztársnak"- aki készségesen segített, és ettől kezdve a repülőtér gépkocsi állományából kölcsönzött járművel hordták szét a szállítmányokat a vadetetőkhöz. Ezen túlmenően még katonák is segítettek a vadőröknek az etetők feltöltésében

A nagybátyám - akinek kedvenc szavajárása volt ebben az időben, hogy "Betyár magyarok ezek az oroszok"- logikus álláspontja az volt ezzel kapcsolatban, hogy: "Ezek a szovjet katonák nem a maguk jószántából vannak itt. Parancsra jöttek ide, a vezetőiket okoljuk azért, hogy itt vannak. Ők ugyanolyan egyszerű emberek, mint amilyenek mi vagyunk, nem tehetnek semmiről. De - ha már itt vannak, fordítsunk a magunk hasznára valamit...!"

Ebben igaza volt neki...

Ez az ideálisnak mondható állapot nem tartott sokáig.

A repülőtér parancsnoki állományát ugyanis a hozzá tartozó vezénylő személyzettel együtt háromévenként lecserélték, hazarendelték és újak, ismeretlenek jöttek a helyükre.

Ez bizony nagy törést jelentett az érintettek életében.

A parancsnok bízalmasan elmesélte a nagybátyámnak, hogy a váltást követően ők nem a korábbi lakó környezetükbe költözhetnek vissza, hanem távolkeleti garnizonokba helyezik őket, családjukkal együtt. Ott bizony nem ilyen körülmények fogadják őket, mint amit itt hagytak, hanem barakk épületek várnak rájuk, és nem ritkán embertelen lakhatási körülmények. Mindezt azért teszik, hogy korábbi lakóhelyükön ismerőseinek ne tudják elmondani, hogy itt Magyarországon, mennyivel jobb életszínvonal a jellemző, mennyivel jobb a megélhetés. Ezek ismeretében megértettük, hogy a szovjet katonatisztek feleségei - a Szovjetunióba visszatérésük előtt - miért panaszkodtak sírva a madarasi asszony 'barátnőiknek', akikkel a 3 éves itt tartózkodásuk alatt összebarátkoztak.

A már "vadász cimbora" parancsnok közölte a nagybátyámmal, hogy 3 hónap múlva váltják őket és útra kelnek. Vállalta, hogy megbeszéli az újonnan érkezett váltótárs parancsnokkal, hogy a Vadász társasággal kialakított jó kapcsolat töretlenül folytatódjon.

Az indulásuk előtti napon a parancsnok felkereste a nagybátyámat, hogy elbúcsúzzon. Elmondta, hogy legalább 3 hetes utazás vár rájuk tehervagonokban és előre fél, hogy két kisgyermeke hogyan bírja majd a hosszú út viszontagságait. Végül nagybátyámat könnyezve átölelte és elment.

Az említett repülőtéri állomány-váltások mindig eseményszámba mentek Kunmadarason. A tisztek, de főleg a feleségeik, minden olyan hasznos tárgyat (így első sorban az akkor még ritkaság számba menő színes televíziót, rádiót, hűtőszekrényt meg egyéb háztartási cikkeket, iparcikkeket is meg még arany ékszereiket is, amiket nem akartak magukkal vinni) kedvező áron eladtak a madarasi ismerőseiknek. Az érte kapott forintot otthon jó árfolyamon át tudták váltani rubelra.

Ilyenkor aztán Kunmadarast valósággal ellepték a fináncok. Egy ilyen "finánc­ esetnek" jó magam is tanúja voltam.

Éppen a nagybátyámtól búcsúztam a Nóborda utcai házunkból és már a kapuban voltunk, amikor odaért hozzánk egy vámtiszt. Nagy ovációval üdvözölt bennünket, főleg a nagybátyámat, akit jól ismert. A következő párbeszéd hangzott el: "Na, Gyula bátyám a ruszkikat megint lecserélik a repülőtérről... Tudja - e, hogy azoktól, akik hazamennek, milyen klassz TV készülékeket lehet vásárolni?"

"Persze, hogy tudom- válaszolt a nagybátyám - hiszen én is vettem egyet tőlük". "Na, hadd nézzem már meg - így a finánc -, nehogy valamivel becsapják Gyula bátyámékat".

A vámos kíváncsiskodva bejött a házunkba. A TV-t megnézve, szinte örömteli hangon így szólt: "Gratulálok Gyula bátyám, ez egy igen kiváló készülék, jól járt vele, hogy megvette!" Ekkor a zsebébe nyúlt és elővett egy számlatömböt Majd e szavakkal örvendeztette meg a "szerencsés" vásárlót: "na, Gyula bátyám, még szerencséje is van, mert éppen nálam van a számlatömb, és kiállítok egyet 1,800.- Forint vámköltségről. Nem is kell elmennie a postára, hogy befizesse. Itt kifizeti nálam, és máris adom a nyugtát az átadott pénzről."

Nagybátyám meglepetten válaszolta: "De hát én kifizettem az árát nekik!" Próbált védekezni. "Az igaz" - hangzott a finánc megnyugtató válasza - "de tudja Gyula bátyám, hogy milyen csalók ezek a ruszkik. Mert behozzák a TV készüléket az országba, és vámot nem fizetnek érte. Ilyen módon becsapják az államot, meg minket, így mi isszuk meg a levét!"

 

"Ejnye az a................................. " így a nagybátyám, de a felháborodás további szövege a jó ízlés tiltó szabályai miatt nem közölhető.